Villamosmérnöknek készült, de lehetett volna profi focista is. Csakhogy közbejöttek a hatvanas évek...
„A hatvanas évek elejének korhangulata önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy gitárhoz jussak – bármi áron."
Az igaz, hogy nyolcéves korában már tanult zongorázni, de egyáltalán nem készült zenei pályára. Ha csak tehette, naphosszat a grundon rúgta a port a többiekkel, és arról ábrándozott, hogy mint a papából, egyszer belőle is válogatott kapus lesz.
Belgrádban született, diplomatacsaládban, így került két év Prága után Budapestre. „Szüleim a mai napig nem beszélnek tökéletesen magyarul. Ők később kezdték." Zoránnak is három-négy évre volt szüksége ahhoz, hogy ne csúfolják nap mint nap amiatt, hogy rosszul mond valamit.
A szüleivel természetesen szerbül beszél ma is. Zorán megőrizte az anyanyelvét. Amúgy is nagyon kötődik a családjához, amit a mama tart össze. Igazi tradicionális nagy család volt az övék, anyai nagymamája is velük lakott. Zorán sokáig otthon élt, s amikor végül elköltözött, maga helyett otthon hagyta a kutyáját. Testvérével, Dusánnal jól kijöttek egymással.
„Sok dolgot csináltunk együtt, bennem úgy él, hogy jó testvérek voltunk."
Szerettek modellezni. Rajzok alapján repülőgépeket építettek. Farostlemezből lombfűrésszel vágták ki a vázat, és pauszpapírral borították be azt. Ha eldobták, még repült is. Ezek után az ember azt várná, hogy Zorán pilótának készült, de nem.
Később az elektronika felé kalandoztak: Villanymotort tekercseltek, és működő villanyvonatot építettek vele. De Zorán mozdonyvezető sem akart lenni.
Az ötvenhatos harcok idején szomszédjuk biztonságosabbnak tűnő lakásában, a takaró alá bújva olvasott először Vernét. Talán ennek, vagy talán az azóta is meglévő sci-fi vonzalmának köszönhetően villamosmérnöknek készült és a műszaki egyetemre felvételizett. A zene csak hobbiként foglalkoztatta, de hiába a gyerekkori zongoraleckék, Zorán billentyűs sem lett.
Gitárt akart. Első hangszere egyszerű „szegedi ládagyári gitár volt„, legalábbis akkor így nevezték. Első erősítőiket még maguk gyártották, a hangszerekre pedig a szülők, a rokonság segítette összeszedni a pénzt. A mama, a papa ma is nagyon büszke fiaira, „a mi sikereink az ő sikereik is egyben". Ha csak tehetik, elmennek a koncertekre, hallgatják őket a rádióban, nézik a tévében.
Az első gitár már rég nincs meg, kellett az ára egy újra. „Tizennyolc évesen nem gondolt arra az ember, hogy elteszi ezt a gitárt, mert a mostani harmincéves jubileumi koncertre milyen jól jön majd."

•	Nyomtatóbarát változat