Tapossuk a havat, mint a sarkkutatók a Delta elején. Toalettemet sikerült fekete félcipővel utolérhetetlenné tennem. Hogy az a mennydörgős... Nem hiszem, hogy Zoránnak fél órával kezdés előtt jutott ideje szemrevételezni a Budapest Sportcsarnok felé csúszkáló tömeget. Pedig örömtelibb látvány aligha tárulhat előadó elé, mint azok a reményteli hóemberek, akik „jegyet vennék!" felkiáltásokat hallatva fagyoskodnak a csodában bízva.
Odabent a nézőtéren sem röpködnek vadul magukról megfeledkezett pluszok, de osztani ez már aligha szoroz. Eljöttünk, bejutottunk, és most lassan olvadozunk, mint mirelit spenót a radiátoron.
Aki beugrót vett a Zorán színpadra lépésének 30. évfordulója alkalmából tető alá hozott bulira, tudta, mire fizetett be. Említett úrnál kiegyensúlyozottabb, félreérthetetlenebb személyiség aligha akad kis hazánk hófútta lankáin. Zorán soha nem hagyta magát befolyásoltatni a körötte zajló tiszavirág-karnevál- és kérészéletű zsenijeitől. Első albumára fölvett dalait nyugodtan illesztheti a későbbi korongokon hallható opusok mellé, azon kevesek közé tartozik, kiknek a lába alól a rendszervált(oz)ás sem tudta kilopni a szőnyeget. Egyetlen különbség akad csak a korábbi évek Zoránja és a mostani között: egy visszafogott, fémkeretes szemüveg.
Visszafogott és emberarcú az egész. Miként a szövegek és dallamok is. Adatott hozzájuk elegendő (ön)irónia ahhoz, hogy ne kelljen semmilyen hősies pózba vágnia az embernek magát. Zorán csak ül zenészei karéjában, és sorra meséli énekelt történeteit. Arcok, hangulatok, fények és érzések. Bólyák a tegnap folyójának vizén. Pontosan tudható, mennyit érnek, miről szólnak.
Zorán olyan zenei köntösbe öltöztette ezeket a számokat, amelyek még inkább hangsúlyozzák mindezt. Száműzettek az elektromos csodamiskulanciák, semmi lézeres szemfényvesztés. Merész vállalkozás majdhogynem csak akusztikus hangszereket hadrendbe állítani az MTV Unplugged „szabványa" alapján egy sportcsarnok gyomrában. Tízezer nézőnek kell meghittnek éreznie az egészet a küzdőtér első sorától a kakasülő legtetejéig. Nem könnyíti meg a helyzetet, hogy a koncerten dolgozó tévéstáb minden szám végén teljes egészében kivilágíttatja a termet, s a dalok közben is sokszor villan néhány bivalyerős reflektor, mely a nézőtérre irányul.
Mindezek persze csak apró malőrök, és a végeredmény szempontjából tényleg nem számítanak. A „pokol" akkor szabadul el az alkalomhoz méltó konszolidáltsággal, amikor a finisben Presser Gábor, a magyar popzene szabadkőműves-páholyának nagymestere a zongorához ül. A ráadásnak hagyott Apám hittét sokezres kórus énekli, tapsolja végig.
Mindent megkaptunk, ami kell. Volt Metró-blokk, lassú ballada, reggae, blues és valcer. Zorán legvégül az első album záródalával, a Codával búcsúzik. „Egyszer biztosan rájövök, hogy lett volna bölcsebb / De ez már így marad" – énekli.
Szétszéledünk a „fehér" éjszakában. Egy rendőrségi Volkswagen radiáljai alatt vidáman ropog a hó. Fázósan csikorog az egyes gyors villamos. Csak az az átkozott félcipő kibírja hazáig!

•	Nyomtatóbarát változat