Nyomtatás

Népszava
1994. április 25. hétfő

Barátságos 1000 wattok

Nekünk szólt a dal a Budapest Sportcsarnokban

Eljöttünk hát. Együtt vagyunk. Tízezren? Tán többen is. Tele velünk a csarnok.

A csarnok velünk van tele, mi meg a csarnokkal. Már ha ez a böhöm nagy aréna, az ismerőssel meg a más ismerősével dugig tömött Budapest Sportcsarnok, elfogadható jelkép arra a tágas lelkiállapotra, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk az együttlét örömének. Ez már csak egy ilyen péntek este. Érzelmes, bizony. Mi őértük jöttünk el, akikkel tudunk együtt énekelni, ők meg miértünk, akik hiszünk a dalban. Az ő dalaikban persze.

Szóval ülünk lelátón, küzdőtéren, ülnénk a csilláron is, ha lenne. És figyelünk. Jancsó. Úgy is, mint a koncert rendezője. Megáll a színpadon, oldalt. Semmi fakszni. Néhány barátságos szó. A koncert meg van nyitva. Csönd, áhítat. Csinálja utána valaki. Ha tudja. Később rátesz egy lapáttal. Farkasházyval slágerszöveg-felelgetőst mond. Ő az untermann. Dés is Márta István, meg Gerendás is vállalja ezt, hol így, hol úgy, persze zenében. Ilyen este ez. Hobo. Újra Deák Bill-lel, meg a blues bandjével. És ebbe beleremeg a levegő. Mácsai. Petőfit mond ballonkabátban. És hogy mondja! „Dicsőséges nagyurak, hát / Hogy vagytok?" Nem hiszünk a fülünknek. Mikor írták ezt a verset? Tegnap? Sebő. Meg a tekerőlantja. Hozzájuk csatlakozik Sebestyén Márta. Mikor ki akarnak menni, le akar szakadni a lelátó. Maradnak még. Lábdübörgés, kikapcs. József Attila-versek, több hangra és több hangszerre. Ha Ady Latinovitsé, József Attila Jordán Tamásé. De már Mácsaié is! Zorán. Nem tud szabadulni tőlünk. Ki-be kapcsolja a gitárját, hol plugged, hol unplugged, de mi megátalkodottan plugged maradunk, bekapcsolva, hiába minden ráadás. Bródyt sem engedjük. Ő az utca másik oldalán, az egy szál gitárjával, mi meg itt, véresre tapsolt tenyérrel. Zsuzsa meg (persze, hogy a Koncz), ha most vissza nem jön, csupa hallássérült megy innét haza ma éjjel, veszett nagy hangon bírjuk követelni tőle azt a szép, csendes dalt.

Tizenegy felé jár. Úgy tízegynéhányezer hang énekli együtt, csak úgy maga elé, hogy ha én zászló volnék, sohasem lobognék, mindenféle szélnek haragosa volnék, akkor lennék boldog, ha kifeszítenének, s nem lennék játéka mindenféle szélnek.

Hát, ez a dal sem öregszik. Sajnos.

Ja, erre az estére hangyányi gyűlölködés sem esett. De hát erről szólt a nóta.

Bársony Éva