Vas Népe
1994. június 6. hétfő
Zorán – visszanézve
Fergeteges unplugged-koncert után ültünk le beszélgetni. A unplugged, a régi-új technika kvalitásos, profi zenészeket követel magának. Itt nem lehet bliccelni, ráhagyni a számítógépre a ritmust, a keverést, a túlfinomított „üveghangokat„, azaz az elektronikus hangokat. Itt együtt kell lélegezni a darabbal és a társakkal. És némi improvizálás természetes dolog. Velejár a „dugót kihúzók" zenéjével. Zoránnal találkozni, vele beszélgetni számomra azért fontos volt, mert ezáltal talán sikerül – ha csak egy parányit is – bizonyos kliséket leépíteni. Ezért is indult kicsit fura bevezetéssel a csevegésünk.
– Ha egy félig-meddig szerb, (az interjú alanya), meg egy félig-meddig horvát (az interjú szerzője) manapság egymás mellett ül, akkor onnan béketárgyalásról hoznak híreket. Az emberek nagy részének elképzelhetetlen, hogy egy szerb és egy horvát békességgel meg lehet egymással egymás mellett.
– Mint ahogy látod, a kést nem rántottam elő, nem kezdtem el szidni az összes rokonodat. Ez valahol katasztrófa, ahogy mondtam a színpadon is, mert nem bírom elkerülni a témát még ott sem. Ez a 20. század végének legnagyobb tragédiája Európában. Nagyon szomorú, és számomra érthetetlen az, hogy emberek, akik teljesen normálisan éltek egymás mellett, egyik percről a másikra vérbosszús lihegésbe csapnak át. Végső soron emberek százezrei pusztulnak el a semmiért.
– Kiutat látsz?
– Amennyire én ismerem a tényleg több száz évre visszamenő hátteret nehezen tudom elképzelni, hogy valóságos, és hosszan tartó békesség uralkodjon. Nem csak a harctéren, hanem a lelkekben is. Itt annyira felbolydult minden és olyan fokú sérelmeket szenvedtek pro és kontra, hogy ezt nagyon sokáig nem fogják – kölcsönösen – megbocsátani egymásnak.
– Tulajdonképpen családotok életébe is beleszólt egy kicsit a történelem egy szelete. A kérdés adott: miként és mikor került családotok Belgrádból Magyarországra.
– Mindnyájan – a szüleim is, Dusán is meg én is – Belgrádban születtünk. Édesapám közvetlenül a háború után fejezte be az egyetemet, és külkereskedő lett. A prágai követségre kapta az első kiküldetését: ott két évig voltunk. Onnan Budapestre szólt az akkreditálása. Budapesten ért bennünket a kelet-európai nagy szakítás Jugoszlávia és a többi szocialista ország között.
– Ez volt a „Tito, a láncos kutya" időszak.
– Igen: a nyugat bérencévé és minden egyébbé „kinevezték". Akkor mi a szó szoros értelmében itt ragadtunk. Egyáltalán nem tudtunk még magyarul. A magyar tehát tanult nyelvünk. A szüleinken még mindig érződik ez, de a köztünk lévő húsz év korkülönbség éppen elég ahhoz, hogy valaki ezt a rendkívül nehéz nyelvet ne tanulhassa meg tökéletesen.
– Melyiket érzed a hazádnak? Egyáltalán: ha Magyarországot hazádnak érzed, akkor ez mióta van így?
– Ez kétélű kérdés. Ugyanis a külföldön élő magyaroktól mindenki elvárja, hogy Magyarországot érezze továbbra is hazájának. Tőlem meg majdnem természetesnek veszik, hogy Magyarországot tekintsem hazámnak, holott innen pár száz kilométerre, ott születtem. Úgy érzem, ide köt minden olyan, amitől a haza haza az embernek. Belgrádból honvágyam nem máshova van, ha ott vagyok hosszabb ideig, hanem Magyarországra. Nyelvemben már sokkal inkább magyar vagyok, mint szerb. A magyar szókincsem sokkal gazdagabb, hiába olvasok és beszélek a mai napig is anyanyelvi szinten szerbül.
– De beszélsz ma is anyanyelveden?
– Szüleimmel a mai napig így beszélünk. Dusánt már kérdeztem, s ő már nem tudna verseket írni szerb nyelven, illetve tudna, de gondjai lennének vele. Ez nagyon érdekes, hogy tizen-huszon-harminc-egynéhány év alatt hogyan ivódik bele az emberbe az a kultúra, amelyben él, és hogy válik a másik tudatosan megélt, de a lélekben már nem annyira „működő" kultúrává.
– Érdekes, amit Dusánnal kapcsolatban mondtál, különösen akkor, ha tudjuk – hisz néhányan tudhatjuk –, hogy édesanyád költő, szerb nyelvű versei a Narodne novinében jelentek meg, édesapáddal együtt a magyarországi délszlávok szövetsége lapjában volt újságíró... De melyiküktől örököltétek a zenei vénát?
– Így van. Jól tudod, hogy mindaddig, míg nyugdíjba nem mentek, mindketten a Narodne novinénál dolgoztak, sőt édesapám hosszú éveken keresztül főszerkesztő volt ott. Mamám tényleg sok verset írt a gyerekrovat számára. Dusán valószínűleg tőle örökölte ezt a hajlamot. Édesapám viszont elég jól zenélt. Mi a harmonikával ismerkedtünk meg először a hangszerek közül. A harmonika egy „használatban lévő bútordarab" volt nálunk. Tehát szülői ágról származik végső soron mindkettő: a vers is, a zene is.
– Még a családnál maradva, de már érintve a zenét: valóban kócos kis ördögök voltatok?
– Dusán nagyon képiessé tette gyerekkorunkat ezzel a kifejezéssel. Amikor gyerekek voltunk, akkor zajlott éppen a kacifántos történelem, de ezt a gyerekek nem nagyon szokták tudomásul venni. Ők élik a maguk világát. Mi tényleg csak utólag tudtunk meg nagyon sok mindent: csak utólag derült ki, hogy miközben mi azt hittük, hogy az édesapánk külföldön van, addig ő börtönben volt itt, Magyarországon. Utólag döbbentünk rá, hogy mi mindenen múlt, hogy kócos kis ördögök lehettünk, nem pedig magukba zárkózó, búslakodó, letört gyerekek. Ezt egyrészt édesanyánknak köszönhetjük, aki hagyta, hogy felhőtlen gyerekkorunk lehessen, másrészt később édesapánknak is, aki ezeket a dolgokat normálisan, nem pedig vagdalódzva kezelte. Nem volt ránk testálva minden baj és probléma, ami körülvett bennünket. Hogy nekünk felhőtlennek tűnjön a gyerekkor.
– Ugye, édesapátok börtönévei is a „láncos kutya"-történet részei!
– Igen, ez még az előző történethez tartozik. Mint politikai emigránsokat, először jól tartottak bennünket, aztán perceken belül kémekké váltunk. Akkor került ő börtönbe a Rajk-per második-harmadik vonulataként. Természetesen mindenféléket próbáltak rájuk bizonyítani – az egész ittragadt jugoszláv diplomata-társaságra. És kivétel nélkül mindenkit leültettek.
– A felhőtlen gyerekkor után a zene is felhőtlen, jó muri volt csupán, vagy ti is a tiltakozók csoportjába tartoztatok?
– Amikor elkezdtünk zenélni a Metróval, akkor még élt a gimnáziumi évek diákvilága. Inkább a lányokkal foglalkoztunk. Az élet nagy problémái még nem merültek fel. De Dusán már akkor is megpendített például egy Hómadár erejéig egy-egy szót a háborúról, a békéről, akkor már felvillanásokra benne volt a filozófikus véna.
– 30 éve vagy a pályán, ezért született ez a visszatekintő koncert. Milyen szempontok szerint nézted, hallgattad végig egykori önmagadat?
– A harminc évbe beletartozik a Metrós időszak is. A 92-es Metró-koncertre készülve döbbentem rá, hogy sokkal több értéket találni, mint amire én visszaemlékeztem. Az ember hajlamos arra, hogy a múltban eltemetett dolgokról egy kicsit lenézően vélekedjen. Én a saját dolgainkkal is így vagyok: nem vagyok elnéző magunkkal szemben sem. De elkezdtük átvenni a dalokat, és kiderült, hogy tényleg sok jó számot írtunk, énekeltünk akkoriban. Már a Metrós időszakból nehéz volt válogatni, nehéz volt egyiket vagy másikat kihagyni. Az utána következő időszak legtöbb dalának a zeneszerzője Presser Gábor, Dusán meg maradt a szövegíró. De volt más szerző is: Gerendás Pétertől kezdve Demjén Ferin keresztül Bródy Jánosig. Meg magam is írtam egy-kettőt. Ez is bő anyag volt. Így is több mint két órát szól a zene. Ugyanazok a dalok elhangzanak a vidéki turnén is, mint amelyek a Sportcsarnokban voltak. Ezt szeretném hangsúlyozni. Ott csak egy picivel bővebb volt a kiállítás: volt vonósnégyes, fúvóscsoport, vegyeskar, vokál. De a dalok maradtak. Nincs olyan, hogy Pesten nagy-nagy valami, aztán vidéken kicsit kevesebb.
– Nem szoktál haknizni?
– Hát, abban a pejoratív értelemben nem. Megpróbálom minden körülmények között hozni a lehetséges maximumot. Ez a mostani koncert nagyon drága kiállítású buli. S ha már itt tartunk, akkor meg kell említenem a szponzorokat. Mert nélkülük én most nem ülhetnék itt, te nem csinálhatnád a riportot, a közönség pedig nem jöhetett volna a koncertre. Ennyi szereplővel, ilyen technikával a rockzene a mostani jegyárak mellett többszörösen ráfizetéses lenne. Ezek a cégek: a Westel 450, az Aral Hungaria és a Westel 900. Ők – és ezek az ő szavaik – ezt egy jó ügynek tartják, ezért támogatják.
– Az, hogy visszatértetek a természetes hangzáshoz, ez is az igényességed miatt van, vagy csak a divat kedvéért?
– Ez egy ízlés. Vonzalom kérdése. Én már annak idején úgy kezdtem zenélni a Metróban, hogy akusztikus hangszereken játszottunk: a zenekar összeállítása egy rendes zongora volt egy dobbal, egy nagybőgővel, egy szaxofonnal, és egy gitárral. Én gitároztam egy dobozgitáron, ugyan be volt hangosítva, mert különben nem hallotta volna a közönség. De igaz, hogy az utóbbi két évben ez divattá is vált. Amióta az MTV-ben – music tv-ben – divatba jött. Ebben Eric Claptonnak oroszlánrésze volt. Nekem kapóra jött, amikor rádöbbentem, hogy már 30 éve vagyok a pályán. Ha visszatekintek egy összegzés erejéig, akkor legyen valami új az egészben – mondtam. Így jutott az eszembe az unplugged, amelyiknél csak, illetve elsősorban akusztikus hangszer szól, elektronikus nem. Ezek most régi dalok kicsit új kiállításban.
– Amikor ritkábban voltál színpadon, akkor sokat szerepeltél a zenei, a könnyűzenei közéletben. Mostanában erről kevesebbet hallunk.
– Igen a szakszervezet, amelyet mi alakítottunk, és az első független szakszervezet volt Magyarországon, mert semmilyen hatalmi ágazathoz nem tartoztunk, abban én sokáig aktív szerepet vállaltam. A zenész-részlegnek mai napig elnöke vagyok. De ma már van egy nagyon profi operatív stábunk. Hivatásosok. Mert ezt már teljes emberként kell csinálni. Sok mindent elértünk, de nem látványos dolgokat. Folyamatos harcot vívunk a társadalombiztosítással. Nálunk nehezen oldódik meg a beteg- és nyugdíjbiztosítás, lévén, hogy nincs állandó munkahelyünk.
– Tehát közélet igen, politizálás nem?
– Politizálás annyira, amennyire a szövegeken keresztül mindig is volt. Sosem rejtettem véka alá a véleményemet. De nem társultam egyik párthoz sem, mert úgy éreztem, hogy akkor minden szöveg, amit attól kezdve énekelek, egyfajta szócsővé változik. Az emberek legalábbis úgy gondolhatták volna, hogy attól a perctől kezdve mindent annak a pártnak a szemszögéből teszek. Ha kibírtam 30 évet függetlenül, és nem kellett a hatalomhoz dörgölődznöm, akkor miért tenném éppen most. A kritizálás megmaradt. A rockzenének ez az egyik legfőbb ismérve. Olyan, mint például a sajtó. Az előző négy év kormánya sokszor tévedett, amikor azt mondta, hogy ellenzéki a sajtó, pedig a sajtó legtöbbször csak kritizált. Az ellenzék legtöbbször párt-formáció, a kritizálás párttól független.
– A visszatekintésedből, a szövegekből is kiderült, a pályatársak, a barátok, a barátságok számodra nagyon fontosak.
– Ennek gyökerei zenélésem kezdetéhez vezetnek vissza: csapatban kezdtem zenélni, együttessel. Igaz, hogy végig együttesvezető voltam – előbb a Zenitnél, később Metrónál –, de úgy éreztem, hogy ez közösségi munka. Ennél a „mindenki egyért, egy mindenkiért" elv érvényesül. Mert hiába van valaki előre tolva, és énekel meg gitározik. Ami ott, mellette, körülötte szól, attól válik igazán olyanná, amilyenné én szeretném. Egy minimális időszakot leszámítva ez a mai napig így volt. Ráadásul a mostani csapat tagjai a szakmai legjobbjai közül valók, s megérdemlik, hogy név szerint is felsoroljam őket. Sipeki Zoltán gitáros, Szabó Tamás szájharmonikás, Horvát Kornél ütőhangszeres, Csurgay Attila dobos, Papp Gyula és Schöck Ottó zongoráznak és Hammond-orgonán játszanak. Tehát nem csak le akarom kísértetni a dalaimat, hanem zenélni is szeretnénk. Nagyon erős csapatot verbuváltam. Nem tudom, ez mennyire derült ki a tegnapi koncerten, hogy itt nem a dalok vannak és mögötte egy kis kíséret, hanem a kettő együtt szól.
– Ezt ti nem éreztétek a színpadon?
– De, de! Csak nem tudom, hogy ez mennyire differenciálódik. Mi csak azt érezzük, hogy nagyon tapsolnak, és nagyon tetszik. De hogy azon belül milyenek a nüanszok, azt csak rákérdezéssel tudhatom meg.
– A zenélés adja-e azokat a meghitt perceket, amelyekben a selyemszalag csillog, vagy inkább a magánéletben, a családod körében erősebb e szalag csillogása?
– A kettőt nem tudom szétválasztani. Mind a kettő nagyon fontos, és az egyik nem lehetne meg a másik nélkül. A hál’ Istennek nagyon biztos családi háttér nélkül én nem tudnék zenélni, énekelni. Van egy 10 és fél éves lányom. Szandra. A feleségemmel nagyon-nagyon jó kapcsolatban vagyunk emberileg, barátilag, most a többiről nem is beszélve, ami nyilvánvaló. De az nagyon fontos, hogy mindent meg tudunk beszélni, hogy a szakmával kapcsolatban hallgatok rá, mert jó ízlése van, értékítéletei megbízhatóak. Ez nagyon fontos egy olyan típusú művészember számára, mint én vagyok. Nekem nagyon fontos, hogy a háttér jól működjön, hogy a családot magam mögött tudjam. Ebbe természetesen beletartoznak a szüleim is, és hát Dusán, meg az ő családja.
– Tehát a zene és a család jól megférnek egymás mellett?
– Úgy érzem, harmonikus ez a kapcsolat.
– Meddig? Még egy 30 évig legalább?
– Nem tudok erre válaszolni. A még 30 év túlzás. Az már kiderült erről a zenéről, hogy nem csak a tinédzserek zenéje, mint ahogy annak idején indult. Ezt bizonyítják a világ élvonalába tartozó művészek, nem mintha hasonlítgatni akarnám magamat hozzájuk. A Beatles tagjai a mai napig zenélnek. De ott van Clapton, már emlegettem, és még sokan. Nekik már anyagi okokból biztosan nem kellene zenélni. Ez egy életformává válik. Nem csak foglalkozás, hanem annál sokkal több.
Horváth Sándor