PSP (SZOTE)
1994. április
Lehet-e még hinni a dalban?
Szerintetek a SZOTE-klubnak valóban klub jellege van? Szerintem egészen messze áll ettől a fogalomtól, legalábbis a SZOTE-sok körében. Számunkra csak a csütörtöki DIZSIT jelenti, amit, ha mód van rá, nagy ívben elkerülünk. Tavaly próbálkozott a HÖK különböző klassz és érdekes programok szervezésével és megrendezésével, de ezt a diákok észre sem vették. Igaz volt egy kis mag, amely rendszeresen eljárt ezekre a rendezvényekre, de számuk nem haladta meg a harminc főt. Ebben az évben már jelentősen csökkent a HÖK által szervezett programok száma a SZOTE-klubban. Hogy miért, azt hiszem mindenki számára egyértelmű. Azonban ez a néhány program igazán jól sikerült. Az egyik közülük a felejthetetlen ZORÁN koncert volt.
Koncert után Zoránt körülvette a rajongók lelkes tábora, majd az autogramok osztogatása után, mi is leülhettünk a művésszel egy rövid beszélgetésre.
– Hogy érzi magát így koncert után?
– Ilyenkor mindig kettős érzelmeim vannak: az egyik az, hogy hál’istennek jól sikerült, a másik pedig az, hogy kár, hogy vége van. A koncert előtti lelkiállapotot jobban szeretem, mert az egy rákészülés valamire.
– Mit jelent Ön számára egy újabb és újabb koncert?
– Egy újabb és újabb próbakövet. Nincsenek lefutott bulik soha, nem is lehetnek. A tét mindig az, hogy amit az ember elgondolt magában az egészről, amit szeretne átadni a közönségnek az hogy sikerül. Ez egy akkora tét, ami nem tud kisebbedni az idő múlásával soha. Rutinként ez a dolog nem megy, mert más színésznek lenni és más énekesnek. Mi nem bújunk bele másnak a bőrébe, nálunk valahol mindig benne van az előadásban az életünk aznapi előzménye. Számomra így minden koncert, egy komoly próbatétel.
– Milyen közönségek vannak?
– Régi igazság az, hogy mikor felmegy a képzeletbeli függöny, olyankor az ember anélkül, hogy bárki megszólalna, már érzi, mi jön fel a nézőtérről. Van olyan közönség, amely hideg és tartózkodó levegőt áraszt és van olyan, amely pozitív érzelmekkel ül le, eleve jól akarja érezni magát. Az a célja, hogy jó buli legyen, nem pedig, hogy vajon mit tud produkálni az illető, mennyire tud megnyerni, meghódítani bennünket. Ez az egész egy olyan közös mérkőzés, összjáték, ami a közönség és a színpadon lévő személy között zajlik le.
– A mai közönséget milyennek találta?
– Provokatív kérdés. Hatszor visszajönni és ezek után bármi rosszat mondani, nevetséges lenne.
– A felnőtt vagy a diák közönséget kedveli jobban?
– Az az igazság, hogy amióta a pályán vagyok, azóta a legjobb bulik mindig az egyetemeken és a főiskolákon voltak. Számomra is megfejthetetlen, hogy mitől van ez. Valószínűleg attól, hogy ez a korosztály nagyon nyitott és sok mindenre vevő. Persze nem hiszem azt, hogy csak ők azok, akik ennyire jól tudják érezni magukat a bulijaimon.
A dalaim nem egy korosztálynak szólnak, hanem kicsit kortalanok és inkább az illető személy beállítottságától függnek. Nyilvánvaló, hogy a szöveg az, amely meghatározza, hogy kinek szimpatikus és kinek nem.
– Most volt a 30. születésnapi koncert. Ez lezárt valamit vagy csak egy mérföldkő volt?
– Nem zárt le semmit, nem is azzal a célzattal jött létre. A pályafutásomat úgy tekintem, mint egy-egy korszakot. Ezt persze hülyeség lenne beskatulyázni, én magam is tiltakoznék ez ellen. Sokszor van az, hogy eltelik három év és annyira megváltozunk mi is és a világ is, és olyan sok dolog gyűlik össze az emberben, amit majd egy következő lemezen megfogalmazhat. Ez az amitől nem tudok érezni távokat az életemben.
– Most volt a rendszerváltás. Lehet-e még hinni a dalban, lehet-e még hinni a szó erejében ebben az úgynevezett demokráciában?
– Ez nagyon nehéz kérdés. Pont olyan napokat élünk, amikor ez igazából folyamatosan és égetően napirenden van. Ha az emberekre rászabadul egyfajta szabadság, azzal meg kell tanulni élni. Nekem az az érzésem, hogy ‘89 óta inkább visszaélni tanultak meg vele. A nyugati demokráciák is bizonyítják, hogy hány száz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy bizonyos konszolidáltság létrejöjjön. A szavak hitelével kapcsolatban nagy gondban vagyunk mostanában, mert az az érzésem, hogy az a fajta demagógia, amit utáltunk az előző rendszerben, most valahogy más köntösben, de legalább annyira működik és sajnos sok ember vevő rá, ami nagyon elszomorít.
Most ápr. 22-én lesz egy koncert a Sportcsarnokban, „Hiszünk a dalban" címmel. Éppen a választások előtt szeretnénk hitet tenni amellett, hogy nem szabad elveszítenünk a bizalmunkat a kimondott szavakban, bármennyire is sokan ez ellen tesznek.
– Mostanában mindenki olyan pesszimista a művészetekben is, a politikában is a fiatalok, az ország jövőjét illetően. Ön is ennyire pesszimista?
– Ha valaki a pesszimista szót használja, az végsősoron valamihez viszonyít. A ‘89-90-es évek tájékán valamilyen olyan eufóriával gondoltunk a majd elkövetkező évekre, amelyekből nagyon kevés valósult meg. Itt nem a tárgyi dolgokra gondolok, hiszen ezek nem mindig befolyásolják az emberek érzelmi világát. Amikor pesszimizmusról van szó, akkor végsősoron arról beszélünk, hogy mennyire érezzük jól magunkat a saját bőrünkben, egy adott pillanatban, egy adott történelmi helyzetben.
Szerintem most perspektivikusan jó felé megyünk, mert lesznek választások és lesz lehetőségük az embereknek megmutatni azt, hogy nekik mihez van és mihez nincs kedvük. ‘89-ben valami ellen választott az ország, tehát mindegy volt, hogy mit, csak azt ne, ami volt. Most már sokkal szélesebb paletta van, sokkal nagyobb a választék, sokkal többet tudunk azokról az emberekről, akikre szavazni fogunk.
– Mennyire vannak politikai ambíciói?
–Politikusként nincsenek céljaim, de továbbra is politizálok a dalaimon keresztül.
– A régebbi együttesek Metró, Omega, Illés valahol forradalmasították a könnyűzenét annak idején. Ma ugyanez a könnyűzene visszatért és rendkívül divatossá vált. Mi a véleménye arról, hogy a fiatalság visszatér apáihoz és nem magának teremt valami újat, mint amit Önök csináltak annak idején?
– Ez elég érdekes. Szociológusoknak vagy zeneesztétáknak kellene utána nézniük, hogy ez mitől van. Ez nem csak nálunk, hanem az egész világon így van. Eric Clapton és a Beatles ma is, annak ellenére, hogy nem egzisztálnak, mint zenekar, nagyon népszerűek. Talán ez azért van, mert a 60-as évek vége egy új műfaj megteremtésének az időszaka volt és valami teljesen ellentétes dolog született, mint ami előtte bármikor is létezett. Azóta nem jött létre mindent elsöprő új irányzat. Sokan azt mondják, hogy a 60-as évek eleje volt az az első fellélegzős időszak, amikor a II. világháború után felnövő generációnál már megszűntek azok a görcsök és azok a borzalmas emlékek, amelyeket ők vagy szülei átéltek. Lehet, hogy mostanában nincsenek ekkora löketű élmények, amelyek most újraformálnák ezt az egész zenei világot. Ez a világ azóta egy iparággá változott, amit olyan piactörvények működtetnek, amelyek nem teszik lehetővé, hogy nagy eltérések legyenek. Ezt az egészet a pénz tartja kordában és nem engedi meg, hogy kilengések legyenek, mert akkor nem biztos a siker. Talán azért van az, hogy a fiatalság vissza-visszanyúl apái kedvenc dalaihoz, mert nem talál újabbat, jobbat, vagy nem talál éppolyat, ami most kielégítené az ő új iránti vágyát. Végül is ezek a dalok már olyan régen íródtak, hogy „az újszülöttnek minden vicc új" alapon számukra is újat jelentenek.
– Létezik-e ezen társadalom, van-e összefogás a zenészek között?
– Van egy nagyon jó szakszervezetünk, ami egy érdekvédelmi szerv. Nagyon sok mindent „kibokszoltunk" már a műfajnak, azoknak is, akik nem szakszervezeti tagok, ugyanis amit sikerül elérnünk, az minden zenészre vonatkozik. Van egy Zenészkör nevezetű baráti társaság is, ahová havonta egyszer összejárunk. Tagjai elég jó nevű zenészek, mint pl. Bródy, Koncz Zsuzsa, Presser, Kováts Kriszta, Dusán stb... Itt tudjuk megbeszélni a problémáinkat, gondjainkat és egyebeket. Persze ez a társaság nem öleli fel a teljes zenész társadalmat, hiszen annyi irányzat, annyi fajta ízlés és vélemény van, hogy nincs is értelme ezt az egészet eggyé összefogni.
– Befejezésül, mit üzen a szegedi egyetemistáknak?
– Legyetek jók... meg rosszak!!!
– E –