Napló
1994. november 7. hétfő
Zorán első harminc éve
„De nekünk így is jó”
Két évvel ezelőtt arról beszéltél, hogy az adó- és energiaár-emelések, az áfák és az elszegényedés rövidesen ellehetetlenítik a koncerteket. Nem lesz vidéki kultúrház, amelyik ki tud gazdálkodni majd egy bulit. Tavaly mégis nálunk jártál azzal a jó kis bandával Csurgay Attilával, Dandó Péterrel és a többiekkel, bár a vokál, a lányok, Keviczky Katáék már hiányoztak. Bedobtad a nagy trükköt, az unpluggedot, a kihúzott dugót: eltűntek mellőled a szintetizátorok és elektronikus ketyerék. Akusztikus műsort adtatok, ami bár másképpen, de jól szólt. Kicsit üresebben, mint eddig, de ha két barátommal ültünk egymás mellett, három szólamot csak-csak alá tudtunk énekelni: kellett a fülünknek.
Most meg, szerda este, tovább szűkült a meccs: mindössze trióban muzsikáltál, meg egy hatalmas ládával az utolsó sorban, ami összevissza villogtatta led-szemeit: a fél-playbackkel. Ebben a masinában állítólag benne volt Csurgay, Dandó, sőt, Presser is a poloskapréssel, de megmondom neked őszintén, én alig hallottam, legfeljebb csupán sejtettem belőlük valamit. A Metró-korszakot felidéző első műsorrészed alatt egyfolytában arra voltam képes csak gondolni, hogy bár tudom: elmúlik a világ dicsősége, de vagytok azért néhányan, akik mind ez ideig képesek voltatok ellenállni a romlásnak. S ha benned, bennetek kell csalódnom, akkor végül majd mi marad?
Zsuzsa (harmincas-negyvenes) ült a bal oldalamon, aki – látván csalódott arcomat – egyszer csak a fülemhez hajolt: „Hallom, hogy üres és néha hamis, de én akkor is boldog vagyok. Hiába, ez a szerelem...!", és átszellemült arccal, ragyogó szemekkel tapsolt és tapsolt rendületlenül. Átsandítottam a bal oldalamra: Ancsa, akit jó, ha ötévente egyszer lehet kimozdítani otthonából a gyerekei mellől (mert ő ilyen alkat), ringatta a fejét a ritmusra, és félhangosan énekelt, ami maga a csoda. Ekkor jutott csak eszembe, hogy a koncert kezdésére várva csaknem lincshangulat alakult ki a nézőtéri jobb oldal bejáratánál, de se könyörgés, se arrogancia nem segíthetett a kintmaradókon. No, meg a tény: a képzeletbeli kakasülőn helyet kapott tizenhat évesek lábdobogós vastapsokkal követeltek téged újra meg újra színpadra...
Nem tudhatsz arról, hogy a negyedik sorban egy készenléti ügyeletben lévő doktornő, egy gyerekgyógyász ült, akit a műsor felénél riadóztattak a kórházból azonnali műtétre. Császármetszésen kellett közreműködnie: minden rendben lement, és ő még az Ünnep című dal előtt, ha kicsit lihegve is, de boldogan visszaért.
Szóval megint győztél, mert ha a buliról úgy távozik a közönség, no meg a fémzenén, bugyuta rapen nevelkedett tini, hogy „akár ezer forintot is fizettem volna„, akkor nagy baj nincs. Illetve: attól még van, de legalább te képes vagy arra, hogy bevallott szegénységünket is elfeledtesd másfél órára. Legfeljebb ismét kimegy az idő a szövegeid alól, hogy mást jelentsenek. Énekled: ”... langyos a sör, de nekünk úgy is jó...„ Ezt most a publikum így értelmezi: nem tudjuk megfizetni a komplett zenekart, csak ennyire futja, de amíg húr van a gitárodon, addig ”... nekünk így is jó", hogy vagy.
Üveges-Andrónyi