Kurír
1994. december 11. vasárnap
Lesz még tánc
Beszélgetés Zoránnal
– Ünnepélyes külsőségek között adták át a Vígszínházban az Arany Európa-díjat, amelyet a német ARD Televízió alapított. Ezúttal először tüntettek ki egy művészt a földrész ezen feléről. Miért éppen téged választottak?
– A szórakoztató iparban dolgozók kapják az elismerést, s bizony nem akárkik kapták: Peter Gabriel, Rod Stewart, Tina Turner, a Genesis, vagy most éppen Cliff Richard és a Rolling Stones, azt hiszem, márkás a névsor, s ez csak a rockzene előadóinak rövid listája. Az ötlet, hogy egy magyar is kapjon Európa-díjat, Mándoki Lászlótól származik. A tavalyi gálaest utáni fogadáson említette meg, hogy a berlini fal lebontásának ötödik évfordulója kapcsán Budapest adjon otthont az ünnepségnek. Innen már csak egy lépés volt, hogy egy kelet-európai művészt is elismerjenek, s nagy örömömre rám esett a választás.
– Hogy tetszett az átadási ceremónia?
– Rangos volt, s megtisztelő, hogy részt vehettem rajta. Kaptam egy bronzszobrocskát, és az átvételekor elmondtam, az előző évtizedekben is lettek volna erre érdemes előadók, de a politika ezt nem tette lehetővé. Egyetlen dalt énekelhettem, s ez gondot okozott, hiszen egy szerzeménybe kellett mindazt belesűríteni, ami a díj létjogosultságát igazolja. Az életműdíj erre kötelezett. Végül A szerelemnek múlnia kell című dalra esett a választás, mert dallamos, s talán más nyelvterületen is mond valamit a harmóniák itteni üzenete.
– Átfutott rajtad az elmúlt néhány napban az elmúlt harminc esztendő?
– Tavaly már sokat emlékeztem az eltelt három évtizedre, több koncertet szerveztem a jubileum köré, megjelent egy könyv és egy videokazetta is, amely a múltat elemezte. Az összegzést magamban már akkor elvégeztem. Az Arany Európa-díj átvételének élménye még leülepedésre vár.
– Azért, amikor szívedet adtad a műfajért, nyilván nem gondoltál arra, ekkora távlatok állnak előtted...
– Nemcsak akkor nem gondoltam, hanem később sem. Amit én csinálok, nagyon Magyarországhoz kötődik, a szövegek gyakorta a „fél szavakból is megértjük egymást" elvén alapulnak. Ahhoz itt kell élni, hogy ezekből minden érthető legyen. Sok költő is birkózott azzal, hogy verseit idegen nyelvre és agyra átültesse, s rá kellett jönniük: ez a magyarral nemigen valósítható meg. Érdekes viszont, amiről a német kitüntetettel, Reinhard Meyjel beszélgettem, aki olyanféle dalokat énekel Németországban, mint én idehaza. Az történt, hogy egy perc alatt elmondta ugyanazokat a dolgokat, amiket én is gondolok. Ő is szerelemről, barátságról beszél a dalaiban, kicsit oda is mondogat. Ez azt bizonyította számomra, hogy az amerikai zenedömping mögött még vannak az európai előadókra jellemző hasonlóságok.
– John Lennon mondta még a Beatles-idők legelején, amikor a siker a nyakukba szakadt, lehet, ez az egész egy-két évig tart, s nem tovább. Te hogy voltál vele?
– A műfaj hőskorában majd mindenki valamilyen normális pályára készült. Néhányan kínkeservesen be is fejezték az egyetemet, de diplomájukat sohasem hasznosították. Én például villamosmérnök szerettem volna lenni, s mellesleg zenéltem. Végül a „mellesleg" szólt egy életre, de a hatvanas években mi is úgy gondoltuk, csináljuk egy darabig, aztán civil foglalkozás után nézünk. Évekbe telt, míg kiderült, ez a zene nem csak divatirányzat.
– Mikor döbbentél rá, hogy most már az egész életed erről szól: gitár, akkordok, ének, lemezek?
– Soha. Az egész fokozatosan jött, egyszerűen így alakult.
– Az Arany Európa kapcsán előfordulhat, hogy kint is készítesz lemezeket?
– Semmi sem elképzelhetetlen, de nem valószínű. Thomas Gottschalk, a németek első számú show-manje mindenesetre meghívott a műsorába, de ezt nem vettem komolyan. Az ő vendégei mind világsztárok, nem is értem, hogy kerülnék oda. Amit én a pályámról, s annak jövőjéről gondolok, nem is nagyon illik bele egy ilyenfajta műsor kereteibe. Nem tudom, milyen hatása lehet a gálaestnek, végül is szólhat valaki, milyen jó volt a dal, s érdekes lehetne angolul is. Ott helyben mindenki dicsérte, s a gratulációkat őszintének éreztem.
– Mostanában több kitüntetést kaptál: középkereszt, most meg a bronzszobor. Milyen következtetést vonsz le ebből?
– Egyszerűen örültem és büszke voltam. Nehezítette a helyzetet, hogy most fel kellett vennem a szmokingomat, amiről úgy gondoltam, majd egyszer, valami szép operagálán vagy hasonló rendezvényen veszem fel. Távol áll tőlem ez a viselet, de a fogadásra muszáj volt felöltenem. Ez a díj, s a többi elismerés nem változtat az életemen. Nem leszek más holnaptól, s nem várom el, hogy másképp kezeljenek. Inkább egy új lemez foglalkoztat, amelyet Presser Gáborral, Dusánnal és más szerzőkkel együtt alakítunk ki, valószínűleg januárban. Ám még karácsony előtt boltokba kerül egy album, amelyen négy feldolgozás szerepel. A Szép holnap, a Volt egy tánc, a True Love és egy friss felvétel, amely Chris Rea szerzeményének Dusán-féle érzékeny és szép átirata. Általa a dal arról szól, hogy a nagymamánk hogyan mutatta meg titokban, miképp kell összetenni a kezünket, ha valami nagy baj van. Szóval, a lelki kapaszkodókról szól a történet.
– Említetted a lelki kapaszkodókat. Hogy érzed magad a bőrödben a mai Magyarországon?
– Ambivalens érzéseim vannak. Még nem tisztázódott bennem: mi a jó és a rossz a hazai közéletben. 1989-ben még tudtuk, mi ellen, hogyan, kikkel együtt. A frontvonalak tisztáknak tűntek. Kiderült, túlzottak voltak a reményeink, idealistábban fogtuk fel a változást, mint szabad lett volna. Idén úgy véltük, jön a csere, s helyrerázódnak a dolgok. Nos, sok minden ugyanúgy megy tovább. Egyes illúziók még nagyobbat zuhantak bennem, mint négy éve, mert úgy hittem, az újak valóban váltani fognak. Bebizonyosodott: hatalom közepében ők sem képesek cselekedni, a hatalom öntörvényei náluk is erősebbek. Hiába volt az újabb nekiveselkedés, egyhamar megszűnt a varázs. Úgy fest, meg kell tanulnunk, hogy az államgépezet így működik: demokratikus ugyan, de nem mindenben pozitív. Sok dolog jött át hirtelen, aminek nem kellett volna. Boldogít persze, hogy a változást megérhettük, élvezem a gyümölcseit, de az öröm mellé a napi csalódások is odakerültek.
– Hogy éled meg a volt Jugoszlávia területén zajló háborút?
– A szüleim, a testvérem és én Belgrádban születtünk, természetes, hogy érzékenyen reagálunk a történtekre. Nem mindegy, hogy a világban hogyan beszélnek a szerbekről s az eredeti hazánkról, márpedig ez minden, csak nem hízelgő. Tudom ugyanakkor, hogy az onnan érkező hírek kissé egyoldalúvá váltak, az elemzések sokszor nem elég mélyek. Én akár részrehajló is lehetnék, de nem ezért mondom ezt. Talán többet tudok, mint a csak a lapokból tájékozódó polgár. A bajok gyökerei évszázadokra nyúlnak vissza, s most megint akkora a gond, nem látható, mikor lesz megbékélés. Békekötés lehet, elhallgathatnak a fegyverek, de a megbékélés időpontja megjósolhatatlan.
– Lehet, hogy a következő lemez erről is szól majd?
– Nem tudom, Dusán autonóm alkotó. A direkt politizálásra nincs is szükség, szimbólumok nélkül is bármi kimondható.
– Mit szeretnél még elérni a pályádon, s a magánéletedben? Zenész lesz-e a leány, aki számodra a „kerek földnél többet ér"?
– Szeretnék egy saját stúdiót, de a technika sok pénzbe kerül. A szobám sarkában működik már néhány berendezés, amellyel felvételeket lehet készíteni. Szívesen írnék egybefüggő darabot filmes vagy színházi felkérésre. A lányom, Szandra még nem jelentette ki, mi szeretne lenni. Igyekszem passzív lenni, semmire nem akarom rá-, illetve lebeszélni. Tanára szerint tehetséges a klasszikus gitáron. Ez egy plusz az életében, ami nem kötelezi semmire. Azt úgyis tudja, én mindenben segítek neki, akár zenész lesz, akár nem.
Gréczy Zsolt