Zalai Hírlap
1994. június 18. szombat
Zorán Nagykanizsán
Nemzedékekre hangolva
Koncert előtt mindig feszült várakozás tölti el az embert: a művészt azért, hogy három évtized múltán tudja-e önmagát adni a jubileum jegyében immár huszonötödik, egyben záróhangversenyen.
A színpad szolid fényárba borul és életre kelnek a hangszerek. Ezen az estén is remekel a „band": Szabó Tamás virtuóz módon improvizál a szájharmonikával, Dandó Péter visszafogottan ujjazza a basszushúrokat, Horváth Kornél (ütőhangszerek) és Csurgay Attila (dob) megbízható ritmusháttérrel szolgálnak. Sipeki Zoltán egészen kiváló gitárszólókkal lopja magát a közönség szívébe, de ha a dal úgy kívánja, finom akkordbontással festi alá a melódiát. Schöck Ottó (zongora) és Papp Gyula (Hammond orgona) hangszereik mestereként a líraiságot, vagy éppen a rockosabb hatást erősítik fel.
És itt van ő, aki a hatvanhármas Ki mit tud? óta nemzedékekre hangolva énekel a velünk született életérzésekről. A kanizsai koncerten non-stop csendülnek fel a már-már klasszikusnak tekinthető, fülbemászó dallamok, amelyekből összeáll a felejthetetlen élő kép: az akusztikus „zorániáda". A középnemzedék még emlékszik a Metró-együttesre, amelynek slágereire önfeledten buliztak a fiatalok a zenekar klubjában. Némi nosztalgiával jó volt újra hallani az örökké aktuális kérdést: Mi fáj?, vagy Fényes Szabolcs slágerét, a Fehér sziklákat. Dusán dalszövegei költészettel érnek fel és elévülhetetlen érdeme van abban, hogy a Zorán-dalok ma is messze felülmúlják a silány popslágereket. Nem is érdemes azon törni a fejünket, hogy hova sorolhatók ezek a balladaszerű és elégikus hangvételű dallamok. Zorán mind ez idáig megőrzött sajátos orgánumával és egy szál akusztikus gitárjával éppúgy az idősebb korosztály és a mai huszonévesek időtlen, modern dalmondója, mint Bródy, Koncz vagy Presser Gábor.
Szeretem, ahogy sztárallűrök nélkül énekli Gerendás Péter csodaszép dalát, az Eső előtt, eső utánt. A kitűnő vendégmuzsikusok igazán elemükben vannak, amikor kicsit LGT-re emlékeztető stílusban beindul a boogie-woogie zenehenger a „Nem kell mindig„ Presser-szerzeményben. Rokonszenves vonás Zorán szerénysége, ahogy művészetének harmadik évtizedében is oda tud figyelni a szakma többi jeles előadójára: most sem tudom eldönteni, hogy Bródy vagy Zorán tolmácsolásában tetszik-e jobban a Ne várd a májust. A jubileumi koncert legnagyobb érdeme, hogy az akusztikus hangszerekkel tisztán szól a dal és a közönség érzi, hogy semmi trükk nincs a buliban. Zorán kétségtelenül maradandót teremtett az Eric Clapton által útnak indított ”unplugged„ előadásmódban: emlékképeit a kemény és a puha diktatúráról épp oly közvetlenséggel osztja meg a közönséggel, mint amikor a romantikáról, vagy egy egészen egyszerű dalról énekel. A ”zorániáda" megnyugtató korallzátony nyughatatlan világunk stresszóceánjában. Reméljük, hogy még jó ideig a látóhatáron marad ez az üdítő-andalító korallsziget – nekünk, lelki hajótörötteknek.
Gelencsér Gábor