Népszava
1995. május 22. hétfő
Minden más táján a világnak
Három olyan emberről lesz szó, aki nagyon érti a dolgát, aki a maga szakmájában – ha tetszik, művészetében – a tökéletesség határát súrolja. Közülük kettő világhírű. Benedikty Béla a harmadikat is figyelmükbe ajánlja. Lehetne ő is világsztár.
Majd egyszer
A hatvanas évek elején már nem szerettem a cikizenét. Nem emlékszem, melyikünk nevezte így ezt a műfajt, mindenesetre szűkebb baráti körömben máig ez az egyetlen olyan meghatározás, amely összefoglal valamit, amiről különben nem lehet tudni, micsoda.
A Beatles akkora szenzáció volt, hogy meghallgattam egy-két nótájukat. Sajnáltam is a rászánt időt, mondván: ugyanazt próbálják, amit a Shadows már évek óta csinál, csak nem tudnak úgy gitározni – legföljebb a hajuk nagyobb. Ha ma visszagondolok ifjonti nagyképűségeim eme szép megnyilvánulására, meg kell állapítanom: volt benne valami, a korai Beatles zeneileg valóban lényegesen gyengébb eresztés, mint a Shadows, de hát kit érdekel ez ma már. Oda akarok kilukadni, hogy a honi jazz őskorában, Kertész Kornél, Garay Attila, no meg az itthon rajtuk kívül hallható cseh muzsikusok: Velebuy, Konopasek játéka kizárta, hogy a mi arisztokratikus ízlésű köreinkben bárki betörhessen holmi cikizenével.
Ehhez tartottam magam egészen addig, amíg a Színház- és Filmművészeti főiskola egyik gólyabálján meg nem hallottam egy kisegyüttes játékát. Ez hatvanvalahányban volt, a pontos évszámra már nem emlékszem, lényeg az, hogy az akkor még nevenincs zenekart egy Zorán nevű srác vezette, a másik nevét nem lehetett kimondani.
Akkortájt az egyetem mellett operatőrködtem a Televízióban, egyik nap valaki betuszkolt az operatőrszobába egy új fiút, én jelöltettem ki a feladatra: mutatnám meg neki, mi merre van, mi a teendő a sötétkamrában és így tovább. A fiú Dusán néven mutatkozott be, a másik nevét nem lehetett kimondani...
Hát így kezdődött visszatérésem a cikizenéhez, és hogy Zorán iránt némileg elfogult vagyok, talán érthető. De minden elfogultság nélkül, felelősségem tudatában állítom: ez az új lemez megint remekül sikerült. Minden nóta olyan, mint az eddigiek: többször meghallgatható, és amikor már eldöntötte az ember, hogy ez a kedvence, akkor rájön, hogy mégis inkább az.