Pesti Műsor
1995. július 13. csütörtök
Majd egyszer...
Sztevanovity Zoránnal beszélget D.Magyari Imre
Mielőtt dedikálná új, Majd egyszer... című, a PolyGramnál megjelent albumát, áthajtogatja a leporello-szerű borítót vagy kísérőfüzetet – minek kell ezt a CD-knél nevezni? –, amin igen helyesen Dusán szövegei is rajta vannak. Mondhatni, rezignáltan és bölcsen hajtogatja. A magáét.
– Amikor, ki tudja miért, eltöprengtem, mi lenne az az egy szó, amivel jellemezni lehetne az új CD-t, olyanok jutottak az eszembe, mint „kiábrándult„, „keserű„ – hiszen olyan sorokat énekelsz: „már a galambok se repülnek”, „a mesék lassan elfogynak„, és Karinthyt idézve „minden másképp van”. Igaz, az is ott áll, hogy „hajózni kell"...
– Becsüllek, mert bele mertél vágni, hogy egy szót keress a tíz dalra... Én is próbálkoztam ilyesmivel, de nem találtam megfelelő kifejezést, túl nehéz a feladat. Amire te célzol, a kiábrándultság, a megkeseredettség, csak részben van jelen, bár jelen van. Nem igazán hurráoptimisták a számok... Dusán mondta nemrég, hogy az ember a hétköznapjaiban könnyedebb, oldottabb, mint akkor, amikor nekiül megfogalmazni ezeket a hétköznapokat versben, prózában vagy zenében.
– Dusán a szövegekben magát fogalmazza meg vagy téged?
– A számokat úgy lehet felfogni, mint eredőket. Négy éve nem dolgoztunk együtt, azóta sok minden történt, mi is változtunk és persze soha nem gondolkodtunk teljesen egyformán.
– Az egyik számban a Vadkeletről énekelsz: „... olyan tájba értem, / mely a térképen se volt„, az utcákon rablás, üldözés, osztozkodás, „az autódat az úttal együtt lopják el". Mennyire érzed sötétnek azt a helyzetet, amiben élünk?
– Most még inkább, mint amikor a lemez született, pedig ennek csak néhány hónapja. Egyre többen küzdenek megélhetési gondokkal, egyre többen csúsznak lefelé – és persze megvan az a réteg is, amelyiket semmi nem érinti, meg tudja sütni a maga nem is akármilyen pecsenyéjét. Nekem nincsenek megélhetési gondjaim, de a közhangulat rám is hat, sok minden van, ami sérti az ember igazságérzetét.
– Mennyire aggódsz a kislányod jövőjéért?
Nagyon – már csak azért is, mert most történt két gyermekrablás. Nem tudni, mibe megyünk bele, milyen jövő vár rá és a kortársaira. Most tizenegy éves...
– Te hogy képzelted valamikor a hatvanas években, mi lesz veled?
– Semmiképp nem gondoltam, hogy zenész leszek. Hobbiból kezdtünk zenélni, határozottan el akartam végezni az egyetemet, mérnök szerettem volna lenni.
– Az első sikerek, a Mi fáj, a Fehér sziklák, mennyire vannak hozzád közel?
– Annyira, hogy ma is éneklem őket. Tudom, hogy meghatározó dalok a pályámon akkor is, ha annak idején berzenkedtem ellenük, hiszen a Metróval másfajta zenét játszottunk. A Fehér sziklák szövegét egyébként S.Nagy István írta, aki akkoriban nagyon sokat segített nekem is, másoknak is.
– Sok minden történt azóta. Az egyik új dal Élet tanár úrról szól. Szerinted hanyasod van életből?
– Úgy négy alá... De még lehet javítani.
D. Magyari Imre