Gyöngy
1998
Kell a romantika
A Sztevanovity testvérpár több mint három évtizede szilárdan tartó legendájának kezdete a nosztalgiától megédesített hatvanas évek homályában gyökerezik. Együtt zenéltek a Metró zenekarban, majd az együttes felbomlását követően látszólag kettévált a pályájuk, hogy aztán újfent összefonódjék. Dusán szöveget ír, Zorán énekel. Legújabb, Hozzám tartozol című lemezét országos turnén mutatta be. Csúcspontja a Budapest Sportcsarnokban tartott, hatalmas sikerű óriáskoncert volt.
– A rajongók azt látják a koncerteken, hogy Zorán zenészek karéjában, gitárral a kezében ül fenn a színpadon és énekel. Ennyi lenne csak?
– Minden nagyobb lélegzetű turné, mint ez a mostani is, a sportcsarnokbeli koncerttel, olyan folyamat, ami fél évvel korábban indul. A Hozzám tartozol című, szerelmes dalokat tartalmazó lemez az előadás alapja, e köré fűződnek a korábbi dalok, így alakul ki a több mint két órás koncert anyaga. Mindezt természetesen sok próba, hangszerelés és egyéb zenei munka előzte meg, nyilvánvalóan a háttérben.
– Köztudott, hogy minden részletre odafigyel. Úgy is lehetne mondani, önmaga menedzsere.
– Egy-egy koncert előkészítése kifejezetten aprólékos, sokrétű munka. Kezdve a szerződések megkötésétől a reklámtevékenységen át a látvány megtervezéséig. Persze nem személyesen csinálom mindezt, nem is lehet, vannak segítőtársaim, de valamennyi fázist figyelemmel kísérem. Így a Budapest Sportcsarnokban felvett tévés anyagot a rendezővel és vágóval együtt készítjük el. Tehát sokszereplős, bonyolult rendszert működtetek.
– A legtöbb előadóművész a szorosan vett zenei előkészítésen kívül nem sokat törődik a részletekkel. Kimegy a színpadra, felveszi a gázsit és kész.
– Én alaptermészetemnél fogva maximalista vagyok, ezt pedig úgy tudom kiélni, ha mindenre odafigyelek. Emellett „történelmi" oka is van, hogy ennyire érdekel minden részlet. Ez a műfaj a hatvanas években született, amikor még nem volt infrastruktúrája: egyetlen lemezcég, egyetlen koncertiroda működött az országban. Ki voltunk szolgáltatva. Aki nem tanulta meg valamilyen fokon menedzselni önmagát, saját érdekeinek a képviseletét, az nem maradt talpon. És mert meg kellett tanulnom művészileg és egzisztenciálisan megszervezni a saját életemet, a hatása a mai napig nem múlt el.
– A szervezésben korábban a felesége segített...
– Ő nem konkrét feladatokat oldott meg, inkább szellemi háttérként, társként, ötletadóként és kontrollként segítette, egyengette a pályámat. Az már érzelmi és lelki, személyes és legbelsőbb ügyem, hogy nem vagyok túl a feleségem elvesztésén, hiányát máig nem pótolta senki...
– Ahogy a színpadon ülve, gitározva énekel, az embernek olyan érzése támad, hogy egy társtalan művész belső monológját hallgatja. Magányosnak érzi magát?
– Nem. Az utóbbi években zenekarral lépek fel, vagyis ránézésre sem vagyok egyedül. A magánéletemben pedig rengeteg barát vesz körül, csöppet sem érzem magam magányosnak. A szó szoros értelmében társas lény vagyok. Érzelmileg más a helyzet, hiszen a barátok és a társ vagy feleség között egészen más a kapcsolat.
– Együtt lakik a lányával...
– Szandra tizenöt éves, és jelentős szerepe van az életemben. Nagyon jó, mondhatom baráti viszonyban vagyunk. Hál’ Istennek, közlékeny, általában elmondja, hogy mi foglalkoztatja, úgy érzem, tudom, mi történik vele, mi zajlik benne. Klassz lány!
– Művészcsaládokban megszokott a pályakövetés. Szandra is előadóművésznek készül?
– Hatodik éve klasszikus gitározást tanul, de kizárólag saját elhatározásából. Így egyeztem bele, meggyőződésem, hogy nem kell zenésznek nevelnem. A zenészség, legalábbis a rock műfaj nagyrészt fiúszakma. Legfeljebb énekesnő lehetne... Én egyszerűen arra gondoltam, nem árt, ha megtanul hangszeren játszani, nagy valószínűséggel nem a koncertezés szándékával. Egyébként nagyon tehetséges, jó a hallása, jó a keze, ha kicsit többet gyakorolna, még jobban menne neki.
– Dalai szövegét a testvére, Dusán írja, zenéjét Presser Gábor szerzi, s mint afféle összegző, mindhármójuk érzését Zorán jeleníti meg: romantikus, érzelemteli világot. Valóban olyan romantikus, mint amilyenek a dalai?
– Nem merem azt mondani, hogy romantikus típus vagyok, de azt sem, hogy ne lenne hajlamom a romantikára. Ez nem ilyen egyszerű. Ugyanis még a legromantikusabb ember is tisztában van azzal, hogy elérzékenyülni, szentimentális hangulatba kerülni csak bizonyos helyzetben, bizonyos hatásra képes, és az is rövid ideig, mondhatni pillanatokig tart. Sok mindennek kell összejönnie... Ha összejön, engem is meg tud érinteni a pillanat varázsa.
– Kortól függ?
– Annyiban igen, hogy fiatalabb korban több az alkalom: szerelemről, érzelmekről szól az élet. Nálam ez már nem igazán központi kérdés. Legalábbis pillanatnyilag nem az. Mindenesetre az erre való érzékenység nem múlik el. Dusán is nyilván így van ezzel, azért ír időnként romantikus szöveget, és tudja, ha én nem igazán érezném át, akkor nem is énekelném el. Legalábbis rosszul állna nekem.
– Ugyanakkor a szervezés, a menedzselés földön járó, határozott egyéniségre utal. Ez pedig céltudatosságot feltételez.
– Mivel hajdan műszaki pályára készültem, van bennem egyfajta realitásérzék, afféle lépésről-lépésre haladó tervezési készség. Egy-egy nagyobb turnét, olyat mint ez a mostani, térben és időben előre gondolva, minden lehetőséggel számolva próbálok következetesen megvalósítani. Igen, szó szerint céltudatosan. Másképp nem megy. Nem lehet csapongani, nem lehet annyit improvizálni, mint a zenében. Szerencsésnek mondhatom magam, kiélhetem mindkét énemet: zenében a romantikust, tervezésben a praktikust.
– Meglehet ebből az ellentétes habitusból érződik ki bizonyos távolságtartás, fegyelem, sőt zárkózottság. Holott a mediterrán születésű Zorántól kirobbanó temperamentumot várna el az ember. Hogy is van ez?
– Hogy mennyire vagyok a déliekre jellemzően temperamentumos, és hogy képes vagyok-e elveszíteni a fejemet, azt a hozzám közelállók érzékelhetik csak. Aránylag hirtelen természetű vagyok... De tartozom annyival a környezetemnek, hogy disztingválok. Úgy érzem, ha nyilvánosan kiadnám és felfedném ezt az énemet, védtelenebbé válnék, ez tehát nem csak „úriemberi" magatartás, hanem ösztönös védekezési mechanizmus is. Ha tehát valaki zárkózottnak lát, akkor erről van szó. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet hozzám közel kerülni, igaz, kicsit nehezebben barátkozom, de akkor mélyen és hosszan tartóan. Kimutatom az érzelmeimet, csak nem mindenkor és nem mindenkinek.
– Ez magántörténet. Ám amikor a színpadon szívhez szólóan énekel, akkor is érződik az előadásában némi visszafogottság. Mintha a dalok érzelmi töltését tartaná kordában.
– Az érzelmi töltést a szöveg hordozza, nem hiszem, hogy az előadást színészkedéssel kéne megtoldanom, vagy indulati kitörésekkel fűszereznem. Azt hiszem a színpadon sem vagyok más, mint a magánéletben.
– Többen arra tippelnek, ez szándékosan kialakított kép.
– Egyáltalán nem. Ez mindig is így volt. Már a metrós időkben sem ugrabugráltam a színpadon. Igaz a többiek sem. Azt mondták akkoriban rólam, hogy fapofa. Eszerint azért azóta sok mindenen mentem keresztül, és ez nem csak a lelkemben hagyott nyomot. Több mint harminc éve...
– Nagy idő. Nálunk különösen, hiszen a rendszerváltozás a politikai viszonyoktól soha nem mentes közszereplést kettéosztotta.
– A rockzene – mint az életről is szóló műfaj – nem kerülhette ki a hatalommal való viszony kérdését. Tény és való, annak idején nem néztek annyira a körmünkre, mint mondjuk az íróknak, éppen ezért a dalokban könnyebben lehetett közvetett módon fricskázni, szurkálni, kritizálni. Igazságérzetünk miatt Dusánban is, bennem is megvolt erre a hajlam. Nyolcvankilenc után szinte megijedtünk: ha majd minden úgy lesz, ahogy akartuk, mit kritizálunk ezután? Hát... maradt elég bírálnivaló. Sok hasonló és sok más. Itt van rögtön a morális helyzet. Amióta ránk szakadt a szabadság, hangsúlyosabban jelentek meg a társadalmi viszonyok olyan formái, mint a bűnözés és a közbiztonság hiánya... Meggyőződésem, hogy aki művésznek vallja magát, a mindenkori hatalomhoz kritikusan viszonyul. Szóval van miről énekelni továbbra is...
– Rokonszenvez valamilyen politikai csoporttal?
– Noha magánemberként politizáló alkat vagyok, nem szeretném, ha dalaimat bármilyen színűre festenék azáltal, hogy lehorgonyzok valamelyik irányzat mellett. Voltak olyan politikus barátaim, akik emiatt megnehezteltek rám, aztán megértették... Szóval nem vállaltam semmilyen politikai közszereplést se a kilencvenes évek elején, se később. Mindig is független voltam, miért áldoznám ezt fel éppen most. Azt hiszem, közvetlenül a dalokból hallható ki Dusán és az én eszmei hitvallásom: a humanizmus, az örök emberi értékek tisztelete.
– A ránk zúdult piacgazdaság média általi képződménye a sztárság. Hogy érzi magát ebben a szerepben?
– Kiszolgáltatottnak. Régen azért harcoltunk a zenész-szakszervezetben, hogy a kultúra egy része, például a szórakoztatás igenis legyen áru. Ne zsákmányolhasson ki az állam filléres gázsival, miközben sorra telt házas koncerteket csinálunk. És hogy kapjunk a lemezeinkért előadói jogdíjat. Amikor annak idején az első sikerem, a Fehér sziklák aranylemez lett, jogdíj helyett csak S. Nagy Istvántól kaptam hálából egy tortát... Most pedig a túlzott piaci kiszolgáltatottság ellen kell védelmeznünk a színvonalas, nehezebben eladható alkotásokat. Ha nem lennének szponzoraim, pontosabban mecénásaim, nagyon nehezen csinálhatnám úgy, ahogy szeretem. A szó szerint vett sztárságot pedig megtanultam kezelni. Abban a pillanatban, ha érzem, hogy kihasználnak, nem vállalom. Persze a publicitásra szükség van, de a médiában óriási a bőség, jelen vannak a világsztárok, hatalmas a konkurencia, roppant erőfeszítésbe kerül egy-egy lemez megjelenését tudatni a közönséggel.
– Ugyanakkor a reklámözönben se híre, se hamva a kritikának. Egyáltalán, szükség lenne rá?
– Nagyon is. Az utóbbi évtizedben nem olvastam egyetlen kritikát sem, amely összehasonlította volna például az egyik koncertemet a másikkal. Persze ehhez hozzáértés, elemzőkészség és jó szándékú érdeklődés is kellene. Állítom, mostanában rangos zenei produktum születik egy-egy koncerten, és a közönség érzékeli is, mégsem jelenik meg ezekről semmi sem.
– Talán mert minden grandiózus lett, mára elsorvadt az előadó és a közönség meghitt kapcsolata. Legfeljebb az újságok hasábjain szavaznak Zoránra mint a legjobbra, ha mondjuk az Aranyszarvas-díj kiosztásáról van szó. De annak idején a Metró-klubban a szünetekben természetes volt, hogy beszélgettünk.
– Tény, hogy a klubélet elmúlt. De a mostani turné előadásain is „intim" kapcsolatba kerülök a közönséggel. A színpad szélén ülök, közel az emberekhez, maga a téma, a szerelem is megkívánja ezt.
– Ez pedig csapda. Énekel a szerelemről a sajátos, férfias orgánumával, erre a párás tekintetű nők zsupsz, beleszeretnek az énekesbe. Éjjel vele álmodnak. Ráadásul tudják, hogy szabad ember. Mit kezd a regiment szerelmes nővel?
– Ez enyhén szólva túlzás, de tény, hogy még mindig szép számmal kapok leveleket. Érzelmes nők mindig voltak és az sem zavarta őket különösebben, amikor nős voltam.
– Válaszol a levelekre?
– Kis késéssel válaszolgatok, legalábbis igyekszem.
– És ha találkozni akarnak?
– Ha valaki megadja a telefonszámát, általában felhívom, de nem találkozom vele. Nincs se időm, se módom. És nem is akarom... Tapasztalatból tudom, a találkozás nem vezet sehová. Együtt érzek a csalódott, magányos, bánatos nőkkel, megértem őket, és jólesik, hogy tőlem várnak segítséget. Áludvariaskodás nélkül mondom, számomra, énekesnek és embernek egyaránt, a vallomások egyfajta bizalmat jelenítenek meg. Még akkor is, ha a levélíró velem szemben kifejtett vágyai egyáltalán nem reálisak. De elég, ha ezt én tudom...
– Szerb az anyanyelve. Énekelt valaha szerbül?
– Nem. Otthon ugyan egymás között a szüleimmel még mindig szerbül beszélünk, Dusán mégsem tud szerbül verset írni, ő is magyarul álmodik, hiszen kisgyerekkorunk óta itt élünk, a magyar lett a „felnőtt" nyelvünk. Bár a fordítással kísérleteztünk magunk is, belgrádi művészbarátaink is, de csak a lemeztárgyalásig jutottunk.
– Magyar művészként hogyan éli meg szerb származását?
– Ahogy a világot látom, mindenben benne van ez a kettősség. Nem mint megosztottság, hanem mint többlet, ami tágítja a látóhatárt, gazdagítja a lelket.
– Hallgatva az „ősrockzenészek„ koncertjeit, akaratlanul András Ferenc filmje jut az ember eszébe. Azonosítja magát a ”nagy generációval"?
– A generációval igen, a naggyal nem. A „nagy generáció" ugyanis mára olyan kultusz lett, amelybe sokkal többet magyaráznak bele, mint ami valójában volt. Szerintem a körülmények szerencsés egybeeséséről volt szó, amikor a hatvanas években megadatott egy nemzedéknek a beatkultúra megjelenése Nyugaton, a hippimozgalom csábító eszmeisége...
– Mindazonáltal nosztalgia árad a zenéből, filmekből irodalomból. Divat és üzlet lett. Sokan Zoránt is ebbe az áramlatba sorolják. Hogy van ezzel?
– Sehogy, mert nem szeretek nosztalgiázni. Sem zenészként, sem magánemberként. A lelkem mélyén sem. Ugyanakkor érzékelem, hogy a visszavágyódás benne van a közhangulatban, például a lányomnak is szimpatikus a hatvanas-hetvenes évek világa, talán azért, mert akkor volt valami álbiztonságérzés. És ebben a rettenetesen változó, zaklatott korban ő mint gyerek ösztönösen vonzódik a kiszámíthatóság felé. Úgy látszik a szabadság is jelenthet terhet.
– A lírai hangulat mellett egyfajta fáradtság, ezredvégi fásultság is érződik a dalaiból.
– Dehogy! Rég játszottam olyan életkedvvel a színpadon, mint az utóbbi években. Valami új ízt fedeztem fel, talán azért, mert fantasztikusan jó zenészekkel vagyok körülvéve. Két és fél órát énekelek alkalmanként, ami fizikailag is komoly megterhelés, akár össze is rogyhatnék a fáradtságtól, de hála Istennek, egyáltalán nem érzek még csak kimerülést sem. Bizonyára az évek „rárakódtak" a hangomra, nyilván ez érződik, de ez fiziológiai és nem lelki megnyilvánulás.
– Számos zenész szerint a rock, a sanzon befejeződött, már mindent elmondtak, amit lehetett. Ami van, az ismétlés.
– Én ebben nem hiszek. Időnként sokan úgy érezték, valami lezárult. De amíg az emberiség nem pusztítja el magát, addig minden új generáció inkább előre szeret tekinteni, és nem foglalkozik az elődök ügyeinek lezárásával. Nálunk is nagyon sok folyamat éppen most indul el, Pressernek és Dusánnak, tudom, van érdekes és értékes gondolata, és lesz mit elmondanunk. Remélem, ősszel megjelenik a lemezünk, azon majd hallható is lesz.
– És most nem általánosan, hanem közvetlenül címzem a kérdést: meddig lehet énekelni?
– Addig, amíg kedvem van énekelni, a szerzőknek kedvük van dalt szerezni és amíg a közönségnek kedve van eljönni a koncertjeimre és megveszik a lemezeinket. Addig megy ez a játék.
– És ha valamelyik kiesik, mihez kezd?
– Nem tudom. Sok minden érdekel annyira, hogy ne essek kétségbe...
Váczy András