Az otthon
1990. május
Zoránról három tételben
Zorán – csak így, vezetéknév nélkül. Neve hallatán megcsendül fülünkben kellemes hangja, amint valamelyik saját szerzeményét énekli gitárkísérettel. De nem mindenki tudja róla, hogy – a zene mellett – milyen fontos szerepet játszik életében műszaki érdeklődése és családja.
1. A zenész
– Nekünk, negyveneseknek könnyű. Mi emlékszünk még a hajdanvolt Metró zenekarra is. A mai fiataloknak a Zorán név vajon a zenészt, vagy inkább a Calypso rádió sikeres műsorvezetőjét jelenti?
– Nem tudhatom biztosan. Lehet, hogy a fiatalok manapság előbb hallják a hangomat prózában, mint a dalaimat. De én mindenáron fenn akarom tartani a tudatot, hogy zenélek, énekelek. Rádióműsoraimban is gyakran beleszövöm a mondandómba, hogy ezt-azt mint zenész mondom. A Calypsoban magam válogatom a zeneszámokat, így inkább a sajátjaim ezek a pénteki adások. Számomra a rádiózás kellemes kiruccanás. A zenéért, a koncertekért teszek mindent, eszem ágában sincs abbahagyni.
– Mostanában ritkábban halljuk énekelni.
– Pedig gyakran vannak fellépéseim, de főként vidéken, Budapesten inkább csak nagyobb koncerteken. De hát még a londoni sztárok is többet turnéznak, mint amennyit otthon fellépnek.
– Külföldi szerzők dalait sosem adja elő. Csak saját szerzeményeit szereti énekelni?
– Nem, dehogy. Mintegy 20% a sajátom, a többit főleg Presser Gábor, Karácsony János, Gerendás Péter írja. Az igaz, hogy hazai nótákat énekelek. Lehet, hogy ez egyfajta „zenei skatulya", de magam választottam, s nem olyan szűk, hogy szorítson: mindössze annyi, hogy nem diszkó, nem kemény rock stb., hanem valamiféle intellektuális rockzene magyar szerzőktől.
Legutóbbi lemezemen az öcsém, Dusán, egy külföldi dalra írt szöveget nekem. Ez kuriózum a működésünkben. A szakmában szinte tekintélyt ad, ha az ember a saját nótáit énekli, de azért mindenki vágyik arra, hogy neki írjon egy szerző. Az a csúcs, a jutalomjáték. Persze, hogy mindannyian fel szeretnének érni erre a csúcsra.
2. Az ezermester
– Igaz, hogy a kislánya íróasztala, sőt a nappali szoba szekrényei is mind a saját munkái?
– Igaz bizony. A gyerek állítható magasságú fenyőasztalkája volt az első alkotásom; és mondhatom, nagyon elégedett voltam vele! Gondoltam, miért ne adjam közre ezt az ügyes kis darabot; elmentem lezsűriztetni az IDEA-hoz, hogy gyártsa valaki. Nem fogadták el.
Ezután a Képzőművészeti Szakközépiskola diákjainak adtam kölcsön felmérésre, új példány készítésére – az eredmény siralmas volt. Az új asztal pont olyan lett, mint amilyenek elriasztottak a vásárlástól, és arra késztettek, hogy magam készítsem el. Egy szerintem jónak tartott darabból is lehetett rosszat csinálni: kényelmetlen lett, sarkos, csúnya és nehéz. A magyar bútoripar betegségeinek minden jegyét magán viselte.
– Az asztalka még csak hagyján, hiszen kicsi. De mikor volt ideje két falnyi szekrényt elkészíteni?
– Mindenki ezt kérdezi! Fogalmam sincs. Hiszen sosem volt, hogy két nap egyfolytában csinálhattam volna, mindig közbejött valami. És tudja, mi a legrosszabb? Újra hozzáfogni a régi munkához, pedig közben a ragasztó besűrűsödött, a festék beszáradt... Gondolom azért volt hozzá erőm, mert nagyon pontos elképzelésem volt róla, milyen legyen ez a szekrény.
– Elképzelésen kívül ehhez gépekre is szükség volt, nem?
– Van egy Black and Deckerem, azzal dolgoztam, meg sok-sok leleménnyel. Nem is hittem volna, hogy néhány jó ötlet – meg persze a kitartás – mennyi bonyolult gépet helyettesíthet. Itt vannak például az íves átjáró díszlécei. Azokra igazán büszke vagyok! Bükkfa lécek, a hajlításhoz magam gőzöltem őket. Egy hosszú acélcsövet bedugóztam, a dugóba csapot szereltem. Ehhez csatlakoztattam hollander anyával a zuhanyozó gégecsövét. Így a forró víz alulról folyt bele, felül kibuggyant. A felforrósodott cső kazánként működött. Felül megdrótozva – nehogy a víznyomás kilökje őket – beledobáltam a bükkléceket, és egy fél óra múlva úgy hajlottak, mint a vaj! Egy nagy bútorlapra „kirajzoltam" szögekkel az ívet, amelyet a léceknek követniük kell, aztán a szögekre hajlítva szárítottam őket. A 45-os összevágáshoz is magam készítettem sablont, és kettesével, lombfűrésszel vágtam a darabokat méretre. Jól sikerült, dehát szerintem technológiai pontosság kérdése az egész. Nem is értem, egy gy
árnak hogy okozhat gondot a gérbevágás, hiszen a jó szerszám – elvileg – kiküszöböli a hibalehetőséget. Én kénytelen voltam „emberi tényezővel" pótolni technikai hiányosságaimat.
– Még barkácsoló embert is meglephet ennyi műszakilag megalapozott ötlet, hibátlan kivitel. Régen is vonzódott a műszaki dolgokhoz?
– Amióta az eszemet tudom, öcsémmel mindig barkácsoltunk, modelleztünk. Egy 80 cm-es óceánjáró-modellt csináltunk, meg gumimotoros repülőket, amelyeknek 60 db. szárnybordáját egyenként vágtuk ki lombfűrésszel. De a legnagyobb élményünk a rádióépítés volt! Krumplival! A krumpli vette át a rádióhoz szükséges egyenirányító germániumkristály szerepét. A kapcsolási rajz szerint, a krumpli egyik végén bement a drót, a másik végén ki. Kellett egy papírhengerre tekert bizonyos számú menet és egy fülhallgató is. Ezeket, a rajz szerint összekötöttük. Egy hegyes, rugós szerkezettel addig birizgáltuk a krumplit, amíg egyszerre csak a halott tárgyakból megszólalt a zene! A technika mai fejlettsége mellett is tanítani kéne az ilyesmit. Meghatározó élmény lehet egy gyerek számára.
Ezek után egyenes út vezetett a Villamosmérnöki Karra, majd némi közelharc után mégis a zene győzött. De az az idő sem veszett kárba, hiszen zenekarunk erősítőjét, sőt az akkor még nálunk nem létező visszhangosító berendezést magunk építettük Dusánnal. Rég volt, a „hőskorban". Ma már talán büszkébb vagyok a közelmúltra, a lakásomra, amely magán viseli kezem munkáját.
3. A családapa
– Mit változtatott az életén a család, a gyerek?
– Nagyon sokat. Zenész korszakom első periódusa nagyon mozgalmas volt, ez nem titok. Fiatalok voltunk, tomboltunk. Idővel – a korral – nyugodtabb lettem. De az igazi változást az jelentette, hogy Évát megismertem. Aztán megszületett Szandra. Azóta még az autóba is máshogy ülök be. Tudom, hogy tartozom nekik azzal, hogy épségben hazaérjek. Azelőtt csak a siker hajtott, s hogy elégedett lehessek magammal. A pénz nem érdekelt. Ma már – mint családfenntartónak – erre is gondolnom kell.
A gyerek a természetemet is megváltoztatta. Hirtelen haragú voltam, csattantam szíre-szóra. A kislányommal nem lehetek türelmetlen, ezen változtatnom kellett. Nem állíthatom, hogy százszázalékos a siker... de igyekszem. Ezt talán az eddig ismeretlen lágyságnak, szeretetnek köszönhetem, amit Szandra iránt érzek.
– A kislánya örökölt valamit a tehetségéből? Fontos ez egyáltalán?
– Fontosnak nem fontos, de örökölt. Örömmel látom, hogy ügyesen rajzol: persze bátorítom is. Érdeklődik a műszaki dolgok iránt. Gyakran olvasok neki a Tesz-vesz városból, amit a gyermekirodalom egyik legzseniálisabb könyvének tartok. Egyelőre hamisan énekel, de – ha van hallása – ez majd kialakul.
– Most, hogy Szandra iskolás lett, mi változik?
– Hát, nagy fába vágtuk a fejszénket! Alapítottunk – szülők és tanárok közösen – egy személyiségközpontú magániskolát. Az oktatási módnak az a lényege, hogy a különböző természetű, értelmi képességű és személyiségű emberkék mindannyian a nekik megfelelő ütemben és módon fejlődhessenek. Ehhez persze sokkal több figyelemre, időre – és tanárra van szükség. Ez az intézmény nálunk eddig nem is létezett; nagyon izgulunk, hogyan sikerül; közös a felelősség. De a gyerek érdekében szívesen vállalunk mindent. Az a legfontosabb, hogy boldog, elégedett ember váljék belőle.
Kocsán Éva