Nyomtatás

Kurír
1990. augusztus 24. péntek

Zorán: egy nemzedék ünnepe lehetett volna

Alább Zorán Sztevanovity mondja el, miért „ragaszkodtak" a közös fellépéshez. Talán tisztább lesz a kép. Talán mindenki megérti, hogy a közönség szerette volna a leginkább azt a közös koncertet. De hogy mennyire, azt már sose tudja meg senki.

– Fontosnak tartom, hogy elmondjam, miért csak most beszélek erről az egészről. Erkölcsi megfontolások vezettek. Azok közé tartozom, akik utálják a rosszízű, színvonal alatti vagdalkozást. A rockszakma jobb köreiben ez nem volt divat. Most nem csip-csup ügyről van szó, hanem annál jóval többről. Meckyvel együtt korábban méltánytalannak éreztük, hogy megszólaljunk. El akartuk kerülni annak még a látszatát is, hogy az Illés koncert sikerét valamilyen módon veszélyeztessük. Most azonban, amikor már minden jegy elkelt, úgy gondoltuk az igazságnak tartozunk annyival, elmondjuk, mi is volt ennek a koncertnek az előzménye.

– A Meckyvel készült interjúban elsősorban az Illés-Omega dualizmusról volt szó, de azért világos ott is, hogy létezett egykor a nagy hármas. Eleinte ti – az Omega és a Metró – voltatok egymás riválisai. Ám ez „zenei viszály" volt, miközben meglehetősen jó személyes viszonyban voltatok egymással. Sok volt a közös vonás, az összetartó erő...

– Igen. Szörényi Levente azt mondja, emberileg nem sok közünk volt egymáshoz. Ez nem így van. Nekik, az Illéséknek tényleg nem volt sok közük a másik két társasághoz, de az Omega és a Metró sokat járt egymás bulijaira. Nem csak konkurensek, haverok is voltunk, akkoriban inkább klubjaink közönsége állt „harcban" egymással.

– Vajon miért nem jött létre Illésékkel hasonló, szakmai vagy emberi kapcsolat?

– Amit Levente mond mindenképpen általánosítás. Azért is, mert Tinivel (Bródy), vagy Szabolccsal sokkal jobb viszonyban voltam, mint vele. Levente kapcsolata általában nem volt túl szoros a szakmával. Tiszteletben kell tartani azt is, ha valaki zárkózott, vagy nem fontos neki a baráti társaság kialakítása. Én más vagyok. Bródyval például a mai napig tartjuk a kapcsolatot, és nem csak azért, mert politikailag is hasonlóan gondolkodunk, hanem mert szakmai ügyekben is sokat tudunk megbeszélni egymással.

– Maradjunk még egy kicsit a múltnál. A Metró meglehetősen hamar eltűnt...

– Az ún. „ifjúsági„ újságírásnak volt egy korszaka, amit elsősorban Sebők János munkássága fémjelzett. Ekkor vált Illés-centrikussá minden, ami ebben a műfajban történt. Sebők a Metrót ”kiírta" a rocktörténetből. Könyveiben – nincs mit szépíteni – meghamisította a műfaj történetét. A saját szemléletét érvényesítette mindenütt, amihez joga van, ha nem rocktörténelmet ír. Ő egyébként a kezdet kezdetén nem volt ott, és úgy látszik nem tudja, hogy akkor a három banda megközelítően egyforma színvonalon állt. Mindannyian külföldi nótákat játszottunk. Ezt nem szabad elfelejteni. Igaz, mi a Metróval csak tíz évig egzisztáltunk, de nem azért, mert elvesztünk a sikertelenségben, hanem mert volt egy nagy váltás. Zenekarok estek szét, és alakultak újak. Azért fontos ezt említeni, mert generációk nőnek fel, és nem tudnak arról, hogy mi volt valójában.

– Szerinted végül miért nem jött létre az eredeti „hármas" koncert?

– Itt nem elsősorban a szakmai, hanem az érzelmi indokoknak kellett volna működniük. Levente téved, ha szakmai erőfitogtatásként képzelte volna el ezt az egészet. Úgy kellett volna megcsinálni, hogy közös élménye legyen a koncert egy egész generációnak. Amelyben nem az a döntő, hogy melyik banda a jobb, vagy melyik produkált többet a múltban. Ez arra lett volna jó, hogy az akkoriban rivalizáló, mára felnőtt, meglett korú közönséget még egy koncertre el lehessen hívni. Olyan közös nagy bulira, ahol már egyként élték volna át ezt az élményt, ahol elbúcsúzhattak volna egy korszaktól. Együtt.

– Ma sok együttes akar újra összeállni. Lehetett hallani korábban, hogy a Metró is tervezett ilyesmit...

– Többször próbáltak rávenni arra, hogy csináljunk Metró-revival koncertet, ahogy például Illésék is tették. Ellenálltam mindig. A múltat reprodukálni képtelenség, és nekünk tényleg újra kellett volna tanulni az egész repertoárt. Ez hatalmas munka lett volna. Most, amikor Mecky elmesélte, mit is terveznek, igent mondtam. Tudtam, a többiek is benne vannak. Ez tényleg vissza nem térő alkalom lett volna. Rettenetesen sajnálom, hogy Levente milyen lekezelően nyilatkozott róla. Ez ebben a műfajban nem volt szokásos korábban.

– A cikkben Levente említi, a tárgyalás egyik lényeges eleme volt, hogy mi legyen az utolsó szám.

– Az egészhez viszonyítva ez részletkérdés. Több elképzelés is született, például, hogy három nótából összeállítunk valamit. De képzeld el, ha ezzel a gondolkodásmóddal kezdték volna szervezni például a Live Aid koncertet. Ott kart karba öltve álltak a színpadon világsztárok. Felemelő pillanatok voltak... Nekem egyébként egy pillanatig sem okozott volna gondot, hogy ki fejezze be a koncertet.

– Levente azt mondja, a közös koncert illúzió volt. Te talán tudod, miért gondolja így, mert a cikkből számomra nem derül ki.

– Erről én sem tudok többet. Azt gondolom, és mások is, hogy ez nem volt illúzió. Az egész azon feneklett meg, hogy Leventéék olyan ambíciókat táplálnak saját létükkel kapcsolatban, amelyben a másik két bandának nincs helye. Nem érezték meg azt, hogy miről szól ez a közös koncert. Ők másban gondolkodnak.

– Talán érezték, az István a királlyal is meg lehet tölteni a Népstadiont.

– Kétségtelen.

– Nekem erről az egészről sajnálatos módon az jut eszembe, most, amikor mindenütt falakat döntenek, akkor Illésék falakat húznak...

– ...nagyon jó hasonlat. Úgy látom, a világ is a határok eltörlése felé halad. Számomra felemelő érzés volt, amikor láttam, hogy az opera három nagysága, Pavarotti, Carreras és Domingo egy színpadon léptek fel. Nem akarom magunkat hozzájuk hasonlítani, csak a példa kedvéért mondom. Gondolj bele, ők egyenként is megtöltötték volna azt az arénát. Azonban érezték, tudták, az az együttlét más minőségi dimenziót ad, mint bármelyik siker, amit külön-külön érhetnek el. Ezt nem értették meg Leventéék. Ahogy volt egy rendszerzáró házibulija a Fidesznek, úgy most lehetett volna egy korszakot lezáró bulija egy korosztálynak. Közös ünnep. Sajnos, csak lehetett volna...

(baróti)