Szegedi Hírlap
1990. december 27. csütörtök
A nacionalizmus nem méltó a huszadik századhoz – mondja múltról, jelenről jövőről Zorán
Telt ház előtt adott nagysikerű koncertet Sztevanovity Zorán. Mióta az eszemet tudom – korosztályommal és a fiatalabbakkal együtt – Zorán énekel. A koncert végén megindult autogramkérők csoportja igazolt: tízévestől jó negyvenesig terjed a korskála. Megvártam a „roham" végét, és kérdeztem.
– Zorán, nevedből nem nehéz délszláv eredetedre következtetni. Talán nem vagyok egyedül érdeklődésemmel, megkérlek mondd el pár szóban származásod és Magyarországra kerülésed történetét.
– Belgrádi születésűek vagyunk Dusán testvéremmel és szüleimmel együtt. Atyám diplomataként került Magyarországra, ama viharos időkben, a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején. Itt maradtunk, később megkaptuk az állampolgárságot is. Ide kötődött az életünk, a szüleim munkája. Dusánnal egyetemre jártunk, zenélni kezdtünk, már nem húzott annyira vissza minden, mintha ezek még nem lettek volna meg. Szüleink talán egy kicsit a mi kedvünkért maradtak. Ők, akik felnőtt fejjel jöttek, könnyebben visszamentek volna, mi már gyerekkorunktól itt voltunk.
– Változások korát éljük. Hogyan tekintesz a Jugoszláviában történő dolgokra, végbemehetnek olyan békésen, mint nálunk?
– Nehezet kérdeztél. Eléggé próbálom nyomon követni a jugoszláv eseményeket, járatjuk a jugoszláv sajtót, hallgatjuk a rádiót. Tudjuk, hogy rettenetesen puskaporos légkör van. Nehéz elhinni, hogy a huszadik század végén képesek lesznek emberek – azért, mert különböző nemzetiségűek – egymásnak esni, és belemenni azokba a csapdákba, amelyeket minden nacionalizmus rejt magában. Azt majd el fogják felejteni, ki kezdte, csak az marad meg, hogy egymás gyerekeit ölték le, és tragédiákba fulladt az ország történelme. Próbálom nem elhinni, de úgy érzem, nem sok jóval kecsegtet a helyzet. Nem tudok különbséget tenni szerbek és horvátok, szlovének és makedonácok – vagy crna gorácok – között. A nacionalizmus, úgy ahogy van, önmagában egy rettenetesen szomorú dolog. Nem tudok jobb kifejezést rá. A történelemből tudjuk számtalanszor, önmagában a léte egy anakronisztikus valami, ami nem méltó a huszadik század emberéhez.
– Ahogy kezdett a 70-es évek végétől egyre jobban esni az életszínvonal, úgy éreztem ki dalaidból, mintha próbáltad volna tartani bennünk a lelket. Jól gondolom?
– Ha ez így van, ahogy érzed, akkor én ennek nagyon örülök, mert az ember, végső soron, ha „dalra fakad", és előad ilyen számokat a színpadon, akkor nyilvánvalóan – még ha azok a szövegek sokszor szomorkásak – nem lehangolni akar, hanem inkább elgondolkodtatni. Igyekeztem tényleg minimális kis támaszt adni, amennyire dallal, szöveggel lehet. Számomra ez nagyon hízelgő, és ha egy kicsit is így van, erre szokták azt mondani, hogy nem volt hiábavaló ezt csinálni.
– Hogyan látod eddigi pályafutásodat, mik a legközelebbi terveid?
– Most se választanék másképp, annak ellenére, hogy én egyetemre jártam, és a zene miatt hagytam abba. A jövőre úgy tekintek, mint olyasmire, ami nekem mindig is bizonytalan volt. Mi szabadfoglalkozásúak vagyunk az első pillanatoktól kezdve. Ahogy mondani szoktuk: nálunk már akkor kapitalizmus volt, amikor itt még „dúlt" a szocializmus. Teljesen a piac törvényeinek voltunk alárendelve, el kellett adni azt, amit csináltunk. Talán megedződtünk ahhoz, hogy legyen bennünk még annyi tartalék, ami a közeljövőre is elegendő. Mindaddig szeretném csinálni a zenélést, amíg úgy érzem a színpadra állva, hogy KELL az, amit csinálok. Ma nehezebb erre közönséget találni, mert az emberek befelé fordulnak, nem mozdulnak ki otthonról, nehéz eljuttatni hozzájuk ezt a fajta zenét. Amely nem csak szórakoztatni akar, hanem valamivel többet is... Terveim? A jövő év közepe táján megjelenik új nagylemezem, és az új dalokkal megint szeretném végigjárni az országot.
Mészáros Ferenc