Rosszijszkij Kurir
2000. március 6. hétfő
Boldog születésnapot, Zorán!
Megkérdeztem magyar és orosz barátaimtól és ismerőseimtől, tudják-e, ki az a Zorán. Valamennyien ismerték, és ez nem meglepő. Zorán egyike a legismertebb énekeseknek Magyarországon. A lemezeit, a kazettáit és ma már a CD-it állandóan keresik. Telt házas koncertjei nagyszámú hallgatót vonzanak, akik nem csak alkalomszerűen jelennek meg, hanem olyan állandó közönsége van, amely vele együtt éli át dalainak minden szavát.
A legmeglepőbb az volt, hogy mindenki, akit Zoránról kérdeztem, közeli, személyes ismerősként beszélt róla, függetlenül attól, hogy ténylegesen ismerték-e egymást. Beszélgetőtársaim a Zoránra vonatkozó kérdés elhangzása után elérzékenyülten kezdtek vele vagy dalaival kapcsolatban valami jó és kellemes dologra emlékezni. Az egyik orosz barátnőm arra emlékezett, hogyan törte magát azért, hogy megszerezze valamennyi új lemezét vagy kazettáját, amiket aztán nagyon sokszor meghallgatott, és minden információt igyekezett róla begyűjteni, bármilyen forrásból. Egy másik pedig nem csak maga volt régi és elkötelezett rajongója, hanem a környezetére is átragasztotta a Zorán iránti szeretetet: képes volt megszerettetni Zoránt litván rokonaival is, akik aztán állandóan kérték a kazettáit. A harmadik, aki egyetlen szót sem tud magyarul, azzal magyarázta rajongását, hogy megérzi a dalokban a lelkét; mint mikor fiatal korunkban egyetlen szavukat sem értve hallgattuk a Beatlest, Gilbert Becaud-t, Joe Dassen-t. A dal a lélek szava, és az ő lelkét érdemes meghallgatni.. Magyar barátom azt mondta, hogy nekik Zorán olyan, mint nekünk Viszockij, dalainak fontos mondanivalójuk van...
Látogatóba menve Zoránhoz nagyon örültem mind az előttünk álló beszélgetésnek, mind annak, hogy oroszul beszélhetünk. Szerb származású, szülőföldje Jugoszlávia, és kicsi korában került testvérével és szüleivel Magyarországra. Testvérével már a magyar közegben nőttek fel, ez hatott rájuk, ezért ma már magyarul írnak, beszélnek, gondolkodnak. A lakásba érkezve két kerekszemű Bolognese kutya vizsgált meg, vámoshoz illő alapossággal. Zorán szereti a kutyákat. A szobában egy kalitkában pintyek fecsegtek egymás szavába vágva, majd rábeszélték egymást egy röpke hallgatásra csak azért, hogy jobban hallják, miről beszélgetünk.
Végül is elkezdünk beszélgetni Zoránnal, és bár első alkalommal találkozom vele, az az érzésem, hogy ismerem őt, valahogyan közeli barátom, csak már régen nem találkoztunk. A szemei figyelmesek, komolyak és szomorúak még akkor is, ha nevet. Ilyen szeme azoknak van, akik sok mindent éltek át, meggondoltak, vagy túlságosan jól ismerik az embereket. Nagyon nyugodt ember, aki mintha lelket melegítő fényt sugározna.
A szüleik nagyon szeretik a fiaikat és büszkék rájuk. Szerencsés csillagzatukban bízva kedvesen „beszélő" neveket adtak nekik: a Zoránt, ami hajnalt, és a Dusánt, ami lelket jelent.
Arra kérem a művészt, hogy gondolatban térjen vissza abba az időbe, amikor a zenét, az éneklést választotta hivatásául.
– Mindez – mint a legtöbb zenésznél – a Beatles iránti heves vonzalommal kezdődött. Énekelni, gitározni akartunk. Ez a hatvanas években volt, mikor még gimnáziumba jártunk. Összeállt egy hasonlóan gondolkodó, azonos nézetű fiatalokból álló csapat, és felléptünk az iskolai esteken, a végzősök báljain. 62-ben a tévé meghirdette a Ki Mit Tud-ot, a fiatal előadók versenyét. Az együttes, amely az épülő földalatti kapcsán a Metró nevet viselte, első lett. Ettől a pillanattól lettünk ismertek.
Az együttes 10 évig állt fenn, majd feloszlott. Zorán szólóénekes lett.
– A zenén kívül foglalkozott még valamivel?
– Igen. Két és fél évig voltam a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatója, ahová egyébként Dusán is járt, csak ő később, hiszen két évvel fiatalabb. Bár sikerült letenni minden vizsgát, mégis minél tovább jártam az egyetemre, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy a zene már fogva tart, enélkül nem létezhetek. A szüleink mindig megértéssel és bizalommal fogadták a döntéseinket. Valóban, sokszor gondolunk örömmel arra, hogy nem beszéltek le minket az elhatározásunkról. Mostanában is minden jelentős koncerten ott vannak, örülnek a gyerekeik sikereinek. A műszaki pályából a barkácsolás iránti szenvedély maradt meg. Itt (Zorán körbepillant a szobában) szinte minden bútor az én kezem munkája.
– És mikor derült ki, hogy helyes volt a választása, ez az igazi hivatása?
– Az ember ezt 100%-ig soha nem tudhatja. Kezdetben egyszerűen csak egy jó csapat voltunk, és nagyon népszerűek voltunk Magyarországon. Lehet, hogy csak azért, mert mi voltunk az elsők. Külföldi számokat énekeltünk angolul, és később megszülettek a saját nótáink is. A zenéket az egyik legjobb magyar zeneszerző, Presser Gábor írta és írja ma is. A testvérem, Dusán írta a szövegeket, és mind a mai napig ő maradt a dalok költője. Ma már a legkiválóbb magyar szövegírók között tartják számon.
– Valóban annyira közel állnak egymáshoz a testvérével, hogy el tudja fogadni minden szavát?
– Igen. Köztünk nagy a lelki-szellemi összhang. Ő csak olyasmit ír le, amit én is mondhattam volna. Valóban kész vagyok azonosulni minden szavával, különben nem lennék képes hitelesen előadni. Hiszen ezek a dalok nem csak a szerelemről, az érzelmekről szólnak. Sosem volt közöttünk a szöveg kapcsán nézeteltérés, általában egyetértek vele. Nagyon fontos, hogy a zene, a szöveg és az előadás harmóniában álljanak, csak ekkor lehet arról beszélni, hogy valami jól sikerült.
– Zorán, beszélne nekem magáról, arról, hogy mi viszi ki a színpadra, mit akar mondani nekünk a dalaival?
– Zavarba ejtő oroszos kérdés! Erre nagyon nehéz válaszolni... Mindenesetre attól függ elsősorban, milyen dalról van szó. Ez nagyon messzire vezet... A legfontosabb, hogy az emberek higgyenek nekem. Én megélek minden dalt, de ez nem eljátszott szerep. Minden a szívemből jön. Azok az emberek, akik eljönnek a koncertjeimre, hasonlítanak hozzám, hasonlóan gondolkoznak az élet dolgairól. Nagyon is kellemes dolog így együtt érezni a közönséggel. Ez valami egészen különleges, érezni azt az energiát, ami az egyformán gondolkodó, egyforma szándékú emberek együttlétekor keletkezik. Az ilyen koncerteken fantasztikusan jól érezzük magunkat.
Nagyon szerettem és szeretem Viszockijt. Nem mérném magamat hozzá, ő kiemelkedő művész volt nem csak előadóként, de költőként és zeneszerzőként is. Bár amit én csinálok, kissé emlékeztet Viszockijra. Abban hasonlítunk, hogy a színpadon én is a saját lelkemről, érzéseimről beszélek. Ahogy ő, én is mindig azt gondolom, hogy ez érdekli a többi embert. Érdeklik őket a dalokban lévő gondolatok, az emberek közötti kapcsolatok, ami alatt nem csak a szerelmet értem.
– Ma is érez lámpalázat, ha a színpadra lép?
– Igen. Minden koncert olyan, mintha az első alkalom lenne. Mindig az aznapi koncertnek kell a legjobbnak lennie. Minden koncertre izgalommal megyek, hiszen a maximumot kell nyújtanom. Szükséges is ez az izgalom, mert itt is úgy van, mint a sportban, ahhoz, hogy sikerüljön a kívánt célt elérni, az kell, hogy minden együtt legyen: a tudás, az akarat és a tapasztalat. Aki izgul, csak az törekszik a sikerre.
– Hogyan vezeti le a koncert feszültségeit?
– A fáradtságot csak néhány óra múlva érzi az ember. Közveetlenül a koncert után még túlságosan feldobott vagyok. Képtelen volnék azonnal aludni menni, a felgyülemlett feszültséget fokozatosan le kell vezetnem. Néha olvasással próbálom lecsillapítani ezt a felfűtöttséget. Nagyon szeretek olvasni. Szerbül kevesebbet olvasok, mivel ilyen könyveket itt nem nagyon lehet kapni, Belgrádban pedig már nyolc éve nem voltam, ott most nagyon nehéz az élet. A barátaink már nincsenek ott, de maradtak hozzátartozóink. Koncert után néha hosszasan beszélgetünk a lányommal, aki most 16 éves. Nagyon örülök, hogy jól megértjük egymást. Néhány éve komolyan tanul gitározni. Az én munkámat elismeréssel fogadja, hallgatja a dalaimat. Legalábbis nem szégyelli a barátai előtt azt, amit csinálok...
Az igazság az, hogy még sokáig elhallgattam volna Zoránt, amint saját magáról, az őt körülvevő dolgokról és a környezetében élő személyekről beszél. Nagyon érdekes volt mindaz, amiről beszélt. De még sok a dolga a küszöbönálló koncerttel, ezért elbúcsúzom.
Amikor a metróban gondolatban sorra vettem a beszélgetésünk részleteit, még egyszer megpróbáltam a magam számára meghatározni, hogy mi az a vonása, ami mindenki számára szeretetre méltóvá teszi Zoránt, (hiszen most engem is megbabonázott a vonzereje, melegszívű barátságossága, őszintesége, az a mód, ahogyan él és dolgozik). Ekkor eszembe jutott, hogy a beszélgetés során elvett az asztalról egy mandarint, és elkezdte meghámozni. Emberi és női kíváncsisággal figyeltem: mi fog történni?
Meghámozta a mandarint, elfelezte, a felét szalvétára tette, és odanyújtotta nekem. Nagyon jól esett.