Találkozások magazin
2001. július
Beszélgetés a Kárpátiában
Vendéglátónk, Niklai Ákos, a Kárpátia étterem tulajdonosa a szalonban terített meg számunkra, és erre az alkalomra külön menükártyát nyomtatott. A jómódú polgári ízléséről tanúskodó berendezési tárgyak, a komód, a tálalószekrényen álló aranyozott, szecessziós óra társaságában beszélgetünk asztaltársaimmal egy nagyszerűen megkomponált vacsora közben. A téma: a karrier.
A reflektorfényben élő művészek, sportolók, sikeres vállalkozásokat létrehozó szakemberek, foglalkozásukban örömet lelő személyek –- akár mint a szakácsok, a konyhafőnökök –- részesei lehetnek nap mint nap annak a csodának, amit sikernek nevezünk. A sikert karrierré avanzsálni sokszor nem csak tehetséggel lehet, nagy adag szerencse és főleg kitartás kell hozzá. Vendégeimtől, Vörös Zsuzsanna öttusa-világbajnoktól, Habsburg Györgytől, a Magyar Köztársaság rendkívüli és meghatalmazott nagykövetétől, valamint Sztevanovity Zorán Liszt-díjas énekes-zenésztől indításként azt kérdeztem: mi vagy ki segítette őket abban, hogy pályájuk első, komolyabb nehézségein átjussanak?
Vörös Zsuzsanna egyértelműen állítja, a szülői háttér és a sport szenvedélyes szeretete fontos mozgatórugónak számít:
– Másokkal ellentétben kicsit megkésve, tizenkét éves koromban kezdtem komolyabban foglalkozni a sporttal. A véletlennek köszönhettem, hogy öttusázó lettem. Szomszédunk, későbbi vívóedzőm vitt le az Alba Volán Sportklubba, ahol hamar kiderült, tehetséges úszónak számítok. És más sportágakban is jó eredményeket tudok elérni. Így kerültem ki viszonylag fiatalon, 1994-ben Toledóba a junior-öttusavilágbajnokságra, de a versenyzést nem tudtam befejezni. Leestem a lóról, súlyosan megsérültem, hónapokig kórházban feküdtem. Ha akkor nem áll mögöttem a család, az edzőm, akik biztattak és segítettek, akkor ma nem tartanék ott, ahol most tartok.
Zorán: Én is átéltem egy kritikus időszakot. Amikor 1972-ben a Metró együttes tizenkét éves együttlét után feloszlott. Mindig is csapatjátékos voltam, és nem tudtam elképzelni, hogy egyedül mit kezdjek magammal. A látszat talán mást sugallt, hiszen szólóénekesként nyertem meg 1963-ban a Ki mit tud?-ot. A Metró megszűnésekor megtorpantam, és ideig-óráig légüres térbe kerültem. Ehhez persze hozzátartozik, hogy akkoriban más volt sztárnak lenni idehaza, mint manapság. Hiába voltunk ismertek, népszerűek, iszonyú kevés pénzt kerestünk, csak „gombokért" játszottunk. Szerelemből. De ez egy idő után egzisztenciális kérdéssé vált, és miután valamiből meg kellett élni, külföldre szerződtem. Nyolc hónapig Ausztriában, Németországban, Svédországban rossz kocsmákban, sztriptízbárokban zenéltem, és névtelen senkiként tízszer annyit kerestem, mint itthon. Jó lecke volt. Úgy érzem, akkor váltam igazán felnőtté. Dusán is más típusú szövegeket kezdett írni, majd jött Presser Gábor, és felajánlotta, dolgozzunk együtt. 1977-ben aztán megjelent első szólólemezem, amely az év nagylemeze lett, és ettől végképp magamra találtam.
Habsburg György: Óriási előny, ha valaki mögött olyan nagy család áll, mint mögöttem. Ha bármi gondom, bajom van, nem kell mást tennem, mint felhívni az édesapámat vagy egyik testvéremet, és mire befejezzük a beszélgetést, valamilyen megoldás kirajzolódik a fejemben. Az ő életfelfogásukban, csakúgy mint az enyémben, nagyon fontos a humor, hogy a legnehezebb élethelyzetekben is megtaláljuk azt, ami kifigurázható, ami a nevetéssel feloldja a feszültséget. Sokan kérdezték már tőlem, milyen érzés az édesapám „árnyékában" élni. A válaszom mindannyiszor az: ő az első számú példaképem, de sohasem fogom pontosan azt tenni, amit ő tett.
Zorán: Ez nagy érdem a részéről, hiszen erőteljes személyiségének kisugárzásával akarva-akaratlanul hatott Önre.
Habsburg György: Tizenévesen még erdész akartam lenni. Ugyanakkor a családi asztalnál rengeteget beszélgettünk a történelemről, a politikáról, és egyszer sem fordult elő, hogy édesapánk a véleményét ránk erőltette volna. Természetesen útirányt mutatott, de engedte, döntsünk magunk. Idővel persze biztos voltam abban, hogy előbb-utóbb én is a politikával foglalkozom majd.
Zorán: Nálunk ugyanígy történt. A testvéremmel, Dusánnal együtt a Műszaki Egyetemre jártunk, és elérkezett a pillanat, amikor el kellett döntenünk, vagy az egyetemi tanulmányokat, vagy a zenélést hagyjuk abba. A mai napig hálás vagyok a szüleimnek azért, hogy akkor ránk bízták a választást. Szeretném hinni, hogy én is ilyen bölcs leszek a gyerekeimmel szemben, bár nem vagyok ebben biztos. Féltem őket. Ma ugyanis más a helyzet. Régen, amikor csak egy televízió, egy rádió volt, igazából a közönség tett valakit sztárrá. Ma pedig a semmiből lépnek elő a menedzserkreatúrák, és a vállalkozásokba fektetett pénz dönti el, kit, hol, hányszor látunk és hallunk.
Vörös Zsuzsanna: Én csupán a sportról tudok beszélni. De meggyőződésem, hogy az élet minden területén az embertől függ, mit ér el. Az élsportban és különösen az öttusában, ahol öt sportágban négy edzővel kell szót értenem, nagy tűrőképesség kell ahhoz, hogy az ember szellemileg és fizikailag is elbírja a versenyzéssel járó megterhelést. Kevesen tudják, de az öttusa nincs korhoz kötve, és tavaly egy 39 éves versenyző lett világbajnok. Általában 27-31 éves kor közé tehető az az időszak, amikor a sportoló csúcsteljesítményre képes. Nagyon sokat köszönhetek a sportnak. Megtanított küzdeni, a szó jó értelmében „bokszolni". Megtanított, hogy soha nem adhatom fel. A végletekig kell küzdeni, mert a legutolsó utáni pillanatokban is történhet valami, ami befolyásolhatja a további pályafutásomat.
Zorán: A mi pályánk is folyamatos bokszmeccs. A legnagyobb sikerek után sincs lefutott mérkőzés. A koncerteket olyan csatának tekintem, amit az összes fegyverzet bedobásával meg kell nyerni. Szerintem egyszerűbb és kényelmesebb egyből jól megcsinálni valamit, mint a lustaság, nemtörődömség miatt többször nekifogni.
Vörös Zsuzsanna: Maximalista vagyok magammal és másokkal szemben. Számomra az a legfontosabb, hogy ki miként viszonyul a másik emberhez, hogyan él, és milyen harmóniát áraszt magából. Ötszáz évvel ezelőtt biztosan megégettek volna, mert a hajam színe természetes vörös, és a nevem is Vörös. Ráadásul egy-két szóból, gesztusból ráérzek arra, hogy valójában milyen a velem szemben álló ember.
Zorán: Nekem is szükségem van arra, hogy érezzem magam mögött azt a csapatot, amelynek tagjaira szakmailag és emberként is biztosan számíthatok. Az első zenekarom, a Metró együttes még baráti alapon alakult. Most az ország legjobb zenészeiből egy-egy turnéra szerveződik a társaság, de az összetétele szinte mindig ugyanaz, mert tudunk és szeretünk együtt zenélni. S az sem zavar bennünket, hogy a mai „sztárcsinálók", a kereskedelmi rádiók, televíziók nem kapkodnak utánunk. Így is telt házas koncerteken játszunk, és a közönség, immár a harmadik generáció, velünk énekli a dalokat.
Habsburg György: Könnyű nekik! Én ugyanis 1993-ban kezdtem magyarul tanulni, amikor eldöntöttem, hogy Magyarországon akarok élni. Eredetileg úgy terveztem, hogy édesapám budapesti irodáját vezetem, és a médiatörvény megszületése után annál a kereskedelmi televíziónál fogok dolgozni, melynek előkészítésében tevékenyen részt vettem. Ez így is történt, és az MTM Kommunikációs Iroda nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó igazgatója lettem. 1996 decemberében Horn Gyula miniszterelnök felkért, működjek közre Magyarország európai uniós csatlakozásának elősegítésében, nagyköveti rangban. Úgy éreztem, valóban tudok segíteni, hiszen az édesapám mellett, aki húsz éven át az Európa Parlament tagja volt, sok képviselőt és tisztviselőt ismertem meg Brüsszelben, Strasburgban. Azzal a feltétellel mondtam igent, hogy valamennyi parlamenti párt vezetője fogadjon el, és tovább dolgozhassam a médiában. És nem kértem érte fizetséget, csupán a költségeim térítését. És ez ötödik éve működik. Sokat utazom, sok befolyásos nyugati politikussal tárgyalok, és a csatlakozást elősegítő kommunikációs stratégiával foglalkozom. Nem szeretnék dicsekedni, de boldog ember vagyok. Nagyszerű házasságban élek, Zsófia lányom nap mint nap elvarázsol, és a munkám révén tehetek és teszek is valamit ezért az országért.
Vörös Zsuzsanna: Nekem sincs okom panaszra, hiszen azon kevesek közé tartozom, akik a sportból élnek. Ennek azonban ára volt. Előbb bizonyítanom kellett, és meg kellett hódítanom az öttusa iránt kevésbé érdeklődő magyar közönséget. Csak így érhettem el, hogy a szponzoraim felfigyeljenek rám, és támogassanak. Őszintén mondom: nagyon hálás vagyok a sok ezer nézőnek, aki 1999-ben a Margitszigeten az öttusa-világbajnokságon értem, értünk szurkolt. Ez erőt és hitet ad ahhoz, hogy ne egy-két hétre, hónapra, hanem évekre tervezzek előre. Szeretnék még bizonyítani és legalább egy-két olimpián szerepelni, most azonban az angliai vb-re és a moszkvai Világkupa-döntőre összpontosítok.
Zorán: Nem vagyok nosztalgiázó típus, de visszagondolva a pályafutásomra, szerencsésnek érezhetem magam. Leszámítva azt, hogy a kezdeti reményeink, miszerint a Metró együttessel kitörünk Európába, hiú ábrándnak bizonyultak, sokkal többet elértem annál, mint amiben valaha is reménykedhettem. Az, hogy ennyi év után, gyakorlatilag negyven éve a színpadon lehetek, szép adománya a sorsnak. Köszönöm a közönségnek és minden alkotótársamnak.
Ételek sikerei – sikeres embereknek, négy fogásban tálalva
Előétel: házilag pácolt, hajszálvékony, jégbe hűtött nyers lazacszeletek salátákkal, mézes mustármártással bolondítva.
Folytatás: almával grillezett libamájszeletek, szarvasgombakrémes pirítóson tálalva, júniusi cseresznyemártással.
Főétel: egészben sütött báránycomb friss rozmaringgal tűzdelve, fokhagymás zöldségekkel körítve, a Vendég asztalánál szeletelve.
Édes bűnbeesés: sárgadinnyegyöngyök tokaji borban érlelve, vaníliás krémparféval.
László Ágnes