Napló
1991. november 8. péntek
Zorán életének dolgai
Ha nem lenne a Neményi Rt, valamint a Trendex kft., Veszprémben nem kiabálhattak volna egy nagyon jót a fiatalok, új módi szerint: „Fan-tasz-tikus!" Az egykori popénekes azonban mára (mint jól menő vállalkozó) mecénássá változott. Sok tízezer forintjának köszönhetően a Megyei Művelődési Központ Színpadán – kiváló muzsikusok és háttérénekesek társaságában – több mint kétórás koncertet adott Zorán.
Nem akarom megfejteni azt a titkot, hogy miért szeretik őt egyformán a Chopin-rajongók, a heavy metalosok, a cool jazzt hallgatók – a tinik, a „közepesek" (mint jómagam) és az őszülők. Miért ülünk Zorán-koncerten egymás mellé? Talán azért, mert mindannyian szerethetünk egyszer az életben, ám ha ez igaz, akkor valamennyien csalódhatunk is. Zorán az élet dolgairól énekelt, mindig. A Te, az én, az Ön, a Mi dolgainkról.
– „Véletlenül„ szöveget tévesztettél az utolsó előtti ráadásban. Így énekelted a Ne várd a májust: ”Öltözz fel jól, ha az utcára kerülsz..."
– Régebben a sorok közé kellett írni. Ma erre már nincs szükség. Ami aktuális, az egyfelől aktuális, másfelől pedig nyugodtan kimondható. Ez a dal az én számomra még mindig ugyanaz a dal.
– Hát az utolsó daloddal, az Apám hitté-vel a te most hétéves kislányod, ha majd felnő, mihez tud kezdeni?
– Hogy én hittem-e? Hát persze. Hittem, sok mindenben. Hiszek is. A lányom, ha a múltba visszanéz, akkor jogosan fogja elénekelni... Nézd, én nagyon sokat gondolkodom azon, hogy mire is neveljük fel mi a gyerekeinket. Milyen világra... Ha arra gondolok, hogy az egykori NDK-ban milyen iszonyatos módon támad fel az újfasizmus, akkor elrettenek. Ha pedig arra, hogy megértünk itt egy olyan változást, amiről alig álmodhattunk, akkor elfelejtem azt a sok gondot, ami a változást megelőzte és amit valamennyien átéltünk. Ilyenkor igazán képes vagyok örülni... Jósolni persze senki nem tud, sem egy évre, sem tíz évre. Szerencsére rendelkezem egy kincstári optimizmussal, annak ellenére, hogy a dalaim egy része eléggé szomorú és pesszimista. Azért vagyok optimista, mert nem bírom elhinni, hogy az ember, mint faj, képes legyen hosszú távon önmaga ellenségeként élni. Nem hiszem azt sem, hogy képes újra elkövetni ugyanazon hibákat. Hiszek abban, hogy a civilizáció előre halad és nem pedig visszafelé.
– Mondod ezt, miközben te is pontosan tudod, hogy az igazság másképpen működik. Az emberiség legnagyobb csodája az, hogy hibái megismétlése ellenére is fönnmaradt. Még. Hát akkor hol van benned az a „kincstár", ahol az optimizmusodat tárolod?
– A jóhiszeműségemben. Ami persze távol áll a naivitástól. Az, aki elveti az összes sanszot, mint megvalósíthatatlant, az megy a Dunának. Én ezzel szemben az a típus vagyok, aki nem szeret a Dunának menni.
– A művész, akiről eddig a legtalálóbb megállapítás egy tízéves kislány szájából hangzott el így: „Az a művész, aki megmondja és megmutatja az embereknek a világot, amelyben él", szóval a művész mindig előbbre gondolkodik. Te is ezt tetted, ha úgy tetszik, örökké ellenzéki voltál. Ma is az vagy?
– Igen. Bejártam a világot és még sehol nem találtam olyan fennálló államrendet, amellyel tökéletesen azonosulni tudtam volna. Nem igazán találtam meg azt a variációt, amire azt mondhatnám, hogy „na igen, ez a jó". Én így és ebből az irányból vagyok ellenzéki. Itt is, ma is. De hát ez a dolgom, talán. S miközben bírálok, soha nem tudom elfelejteni azt a pillanatot, amikor kikiáltották a Magyar Köztársaságot. Amit én akkor éreztem..., azt addig még soha.
– Ma viszont az a kérdés, hogy erre a pillanatra kell-e örökösen visszaemlékeznünk ahhoz, hogy egy kicsivel jobban érezhessük magunkat?
– Igen. Én legalábbis ezek közé az emberek közé tartozom. Annyi a meggondolatlanság, a pontatlanság, a hiba, hogy önmagamban fenn kell tartanom a változás legkézzelfoghatóbb pillanatait. Nem vagyok anarchista. Tisztában vagyok azzal, hogy kell egyfajta rendnek uralkodnia ahhoz, hogy az emberek ne ugorjanak egymás torkának. Sajnos, a görögök óta erre a politikánál jobbat még nem találtak fel. Elismerem, hogy az egyén véleményének közvéleménnyé alakulására a választásoknál nincs jobb módszer. Más kérdés, hogy szerintem ezek a lezajlott választások még a „valami ellen„ jegyében zajlottak le, és az igazi választások majd akkor jönnek, amikor az emberek ”valamiért" fognak szavazni.
– Attól a pillanattól kezdve, hogy te megtanultál énekelni és stabil baráti-alkotói társaságod van, fenn vagy. Felül vagy, méghozzá olyan módon, ami nagyon keveseknek sikerül.
– Meg ne kérdezd, hogy miért, mert nem tudom. Valahogy így alakult, ezen magam is csodálkozom, de azt mondom, hál’ istennek! A jövőm viszont ma bizonytalanabb, mint amilyen valaha is volt. Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy vége a szakmának. Jönnek az új adótörvények, amitől olyan magasak lesznek a gázsik, hogy egyszerűen megfizethetetlenekké válnak a belépőjegyek. Szerencséjük van azoknak, akik még idejében valamilyen vállalkozásba fogtak és mostanra belejöttek az üzletelésbe. Én is próbálkozom ilyesfélével, de pocsékul érzem benne magam. Nem értek hozzá, hát most mit csináljak?!
– A veszprémi koncerteden tinik szavalókórusa dicsért. Lehet, hogy jövőre már nélkülözni fognak? Lehet, hogy csupán a mi emlékeinkben maradsz meg?
– Erre abszolút nem tudok semmit válaszolni. Legfeljebb annyit: én minden esetre továbbra is próbálkozom. De őszintén megmondom: semmit sem ér az egész akkor, ha anyagi függésből kell csinálnom. Nem ugyanaz, mintha azért csinálnám, mert szeretem. Ám ha ez a létfenntartás szintjére degradálódik, akkor... Nekem mindig az volt a foglalkozásom, amit nagyon szerettem csinálni. Én csak így tudtam élni. Lehet, hogy majd fizetem az árát.
Üveges Sándor