Népszabadság Magazin
2001. december 21. péntek
Nyitott kabátban
Jövőre kerek születésnapja lesz, de Zoránt nem érdeklik az évfordulók, csak az ünnepek. Nem készít nosztalgialemezt, hanem fogja magát és nemrégiben megjelent CD-jén kicsit stílust vált. Miért ne mutatná meg, hogy ezt is tudja? Így alakult – mondja, mintha mindegy volna. De ha valakit olyan tartással indítottak útnak és olyan védőérzelem vesz körül, mint őt, annál semmi sem mindegy.
– A karácsony arra is való, hogy teljesüljenek az ember régi kívánságai. Úgyhogy ünnepélyesen megkérdezem: szereted az uborkasalátát?
– ... Szemem se rebben a kérdés hallatán, (...) igen, nagyon szeretem.
– Tudod, hogy ez a kérdés régi vágyad volt?
– Valóban? Ezt hol olvastad?
– Sehol, tőled hallottam a televízió folyosóján. Vagy tíz éve vendég voltál egy műsorban, új lemezedről faggattak. Kifelé tartottál a stúdióból, amikor azt morogtad: miért kérdezi mindig mindenki ugyanazt? Miért nem érdekel senkit, mondjuk az, hogy szeretem-e az uborkasalátát?
– Biztos valami olyasmit akartam kitalálni, amire tudom a választ. Egyébként az, amit én szeretek, más, mint a Magyarországon megszokott. A mama ugyanis szerbül tud főzni. Joghurttal keveri, sóval, fokhagymával ízesíti a friss uborkát. Nagyon finom ételeket ettünk otthon, a nagymama is nagyon jól főzött, a mama konyhája meg egyenesen legendás volt a szakmában.
– Milyen szakmában?
– A pop-rock zeneiben. A pályafutásunk elején sok olyan rendezvényen, fesztiválon léptünk fel, ahol sokféle zenész összejött. Jóban voltunk, a bulik után sokszor együtt elmentünk valahová, és nemegyszer nálunk, a Bartók Béla út 1-ben kötöttünk ki. A mama, ahelyett, hogy mérgelődött volna – minek hoztok ide mindenféle embereket –, nagyon szerette ezeket az estéket, élvezte a társaságot és jó nagy kajákkal, kizárólag szerb specialitásokkal etetett minket. A társaságból többen ajánlatokat tettek, hogy nyitnának neki egy éttermet.
– Mindig ilyen sok barátod volt? Kisgyerekként, egy ilyen furcsa névvel nem kellett megverekedni a helyedért a Jancsik, Lacik, Péterek világában?
– Nem, s hogy miért nem, ezen már sokat gondolkodtam. Az biztos, hogy szerencsések voltunk, mert amikor Jugoszláviából idekerültünk úgy, hogy még a nyelvet sem beszéltük, jó környezetbe csöppentünk. A papa diplomata volt a jugoszláv követségen, s amikor 1949-ben Titót Sztálin láncos kutyává minősítette, sokan hazamentek, mi viszont itt ragadtunk. Alig telt el három év, és a papát – a többi korábbi jugoszláv diplomatával együtt – letartóztatták, és a Rajk-per bizonyos vetületeként, koholt vádak alapján, tizenöt évre elítélték. Ebből három évet, amit le is töltött, egyedül kellett élnünk, nélküle. A mamát is meghurcolták a munkahelyén. A család nem segíthetett, hiszen a rokonok Jugoszláviában éltek. Ennek ellenére volt kire támaszkodnunk, a házban, ahol laktunk, segítő, szeretetteljes légkör vett minket körül. És bár furcsa volt a nevünk, nem beszéltünk jól magyarul, az a gyerek, aki emiatt esetleg csúfolt volna minket, talán arra gondolt: szegények, a papájuk börtönben van. Egyetlen rossz élmény sem ért a gyerekközösségben. Talán azért is lettünk mindketten, Dusán is és én is, nyitottak a világra és mentesek az előítéletektől. Nem kaptunk pofonokat a másságunk miatt, s nem épült belénk semmiféle félelem.
– Mennyire fontosak neked a szerb gyökerek?
– A szülői házban a mai napig szerbül beszélünk. A szokások is megmaradtak. Ahogy korosodtak a szüleim, egyre több elfeledett rituálé jött elő és vált fontossá. S ezek nemcsak a karácsonyhoz vagy a húsvéthoz kötődtek, hanem bizonyos családi ünnepekhez is. A szláv népeknél általában nem tartanak névnapokat, de a szerb családoknak van egy védőszentje, s az ő névnapját megünneplik. Ilyenkor összejön a nagy család, a távoli rokonok is megérkeznek, sokszor külföldről is. Mi Szent Miklóst örököltük védőszentként, úgyhogy a családi ünnep Mikulás napjára esik. A karácsonyt szűkebb körben szoktuk köszönteni, a pravoszláv naptár szerinti napon. Vagyis nálunk ez az ünnep január 6-ára esik. Aztán idővel, ahogy jöttek a gyerekek, a december 24-ét is kezdtük megünnepelni. Előbb a fiam, majd Dusán két gyereke és a lányom kedvéért. Később már a szüleink is átvették a helyi szokásokat. És ez jó, hogy így van. Szerintem, kerüljön az ember bárhová a világban, meg kell találnia a helyét, ami természetesen asszimilációval jár, de ugyanakkor jó, ha nem vágja el a gyökereit, nem felejti el az anyanyelvét, megtartja a szokásokat, hagyományokat.
– Legújabb, toplistás lemezeden két szám is emlékeztet engem a szerb népzenére. Az egyikben – Sohase higgyetek a szemeteknek – egy hegedűszólam idézi fel. Barátod, Presser Gábor írt egy-két igazán „testhezálló" dalt neked vagy csak hallucináltam?
– Nem! Jól érezted. Utóbbi években a világzene néven egyre népszerűbb a többfajta dallamvilágot egyesítő irányzat, ami sokféleségében is egységes abban, hogy népzenei motívumokból áll össze. Ez nyilván ránk is hatott. De nem tudatosan törekedtünk arra, hogy felidézzük a szerb hang- és ritmusvilágot, csak így alakult. Amikor egy lemezen dolgozunk, előbb majdnem mindig a zene születik meg, s utána a szöveg. Így aztán egy ideig csak munkacímeket kapnak a dalok. Azt, amelyiket említettél, Szerb dalnak hívtuk. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy köze van ehhez a zenei világhoz, amikor még hangszerelve sem volt, csak egy szál zongorán szólalt meg.
– És neked mennyire van közöd ahhoz a zenei világhoz?
– Szeretem. Ha szerb népzenét hallgatok, valami olyan különös vonzódásom támad, amit nem lehet mással magyarázni, mint a génekkel. Szeretem a szláv dalok sokszólamúságát is. Faluhelyen, ha elkezd valaki énekelni, mindjárt két másik szólam felel rá. Egyébként sem Dusán, sem én nem készültünk arra, hogy az új lemez néhány dala utaljon a származásunkra, de nem is volt ellenünkre.
– Ti mindent megbeszéltek?
– Nem, nagyon keveset beszélgetünk! Sok mindenben különbözünk egymástól, biztosan volt idő, amikor rivalizáltunk is, ahogy ez a testvéreknél megszokott. Mára már eltűnt „a ki a báty, ki az öcs kérdése", maradt a jó testvéri kapcsolat. Bárhogy fordul a sorsunk, mi biztosan számíthatunk egymásra. Talán nem is vagyunk annyit együtt, mint más testvérek, mégis azonos hullámhosszon mozgunk. Sosem kellett például megmondanom neki, hogy miről szóljon a dal, mit szeretnék kifejezni vele. Mindig olyan szöveget ír, amelyik az én számból hitelesen hangzik, még a szóhasználatomra is ügyel.
Dusán mindent tud rólam. Nem akarom misztifikálni ezt a testvéri kapcsolatot, de tény, hogy azokat a gondolataimat is kimondja, amelyeket még magam sem fogalmaztam meg. Kilencvenhétben, a feleségem halála után úgy írt róla egy dalt, úgy jelenítette meg Évát a következő lemezen, hogy nem is kértem rá. Nem beszéltem neki a vívódásomról sem, arról, hogy valahogy el kell mondanom a közönségnek, ami történt – pedig nem szeretem a magánéletemet a nyilvánosság elé vinni –, mert soha többé nem tudok már úgy énekelni, mint előtte. De hogy mondjam el? És akkor a testvérem megírta, amit gondoltam és éreztem. És ami a furcsa, a barátom, Presser Gábor is megírta. Ezek azok a finom lelki kötődések, amelyeket nem lehet megmagyarázni.
– Nem hittem volna a szavak emberéről, aki ilyen remek szövegeket ír, hogy ennyire fukarkodik a szavakkal!
– Komolyan mondom, nagyon keveset beszélünk egymással. De nekünk ez a természetes. A legutóbbi koncert után például bejött az öltözőbe és megjegyezte: „Baromi jól énekelsz, habár én ezt talán még nem is mondtam neked." És igaza volt, sosem mondta. A testvérem, akivel több évtizede együtt dolgozunk... De nagyon jólesett ezt hallani tőle.
– A lányoddal is ilyen csendes egyetértésben vagytok?
– Vele sokat beszélgetünk! Mély lelkizős kapcsolat a miénk. Sandra szerencsére nagyon közlékeny, nem bírja magában tartani, ha valami nyomja a begyét, azt sem tudja elhallgatni, ha valami rossz fát tett a tűzre. Könnyebb a lelkének, ha bevallja, én meg igyekszem nem visszaélni az őszinteségével. De ma már ritkább az ilyesmi, hiszen szinte felnőtt, tizennyolc éves. Egyre inkább egyenrangú partnerekké válunk és ez nekem nagyon jó. Sok mindent csak vele tudok megbeszélni, hisz magángondjaimat nem viszem ki a családból.
– Dusánnak van egy verse az új lemezeden. Valahogy úgy kezdődik, hogy az életünk egy nagykabát... –... elhordjuk, mert ránk adják Milyen az a kabát, amit a kislányod kapott tőletek?
– Elég nyitott kabát, kicsit aggódom is, hogy mennyire fogja megvédeni. Nincsenek előítéletei, toleranciára neveltük, ahogy a szüleim minket. Tőle, az intelligenciájától, tudásától, emberségétől függ, hogyan ítél majd konkrét helyzetekben. Példákat látott maga körül, de tanmeséket nem kapott.
– És milyen most a te kabátod?
– Nyitott, és egyelőre nem is akarom összehúzni. Érzelmekkel jó melegen ki van bélelve, s ez védelmet jelent. Nem tudom, mennyire szerencse kérdése, de engem nagyon sok szeretet vesz körül, sok olyan barátom, ismerősöm van, aki a nehéz percekben, órákban, években is mellém állt. Harmonikus közegben élek, s ebbe a családon és a barátokon túl beletartoznak azok az emberek is, akik mindig ott vannak a koncertjeimen. Ez a közeg együtt lélegzik velem. S ez hihetetlenül nagy biztonságérzetet ad.
– Sok-sok hasonló kabát?
– Talán ez tart minket össze minket, igen.
Völgyi Vera