Kisalföld
1998. április 1. szerda
Zorán tavaszi hadjárata
Százhatvan dala van. Egy-egy nóta átlagban három perc. Így Zorán ha egyszerre akarná elénekelni életmuvét, nyolc órán át dalolhatna. Hétfon indul tavaszi hadjárata. A koncertkörút Gyorben kezdodik, és május 2-án fejezodik be a Budapest Sportcsarnokban. Nem lesznek nyolcórás musorok, de két-, két és fél órán át mindenütt ott lesz a színpadon. Vagy talán még tovább. Hiszen a közönsége mindig kiköveteli az újabb és újabb ráadást.
Egy premier és hat ráadás
Sötétség borult a színpadra, s a nézotérre. A feszült csendben izzadó tenyérrel kutattuk a zenészek körvonalait. A reflektorfényre való várakozás, az örökkévaló, ígérgeto pillanat boldogan nyújtózott el bennünk. Néhány titkos csók, gyengéd és leleplezhetetlen simogatás a sorok között. S egyszer csak ott voltak. A lámpa még nem gyulladt fel. Elöl a billentyu mögé hullott egy árny, tunékeny és érinthetetlen, mint a visszajáró lélek. Csak egyetlen volt rajta biztos és kézzelfogható, a nagyon is jól ismert és elengedhetetlen szemüveg. Felzúgott a taps...
Zorán keze eleinte remegett a zongorán. A nézok keze pedig bágyadtan csúszott le a térdrol. Együtt izgultunk mindannyian, ötéves gyerekek, középkorú asszonyok, tinédzserek. Ám o félt legjobban a teremben. Remegett a hangja, tekintete gondosan járt a zongorahangok között. „Jó, így, hogy nevetni és sírni is tudunk„ – zengte félszegen basszbariton hangján. Majd két zenei érintés között felnézett, láthatóan oldódni kezdett. A színpad megszépült, szelíd mosoly úszta körbe a zenészek arcát. „S még mindig emberbol vagyunk.”
A nyitódalban egy országos turné kezdohangjai zúgták el a sokat szenvedett férfi bölcs életszeretetét. Zoránnak Gyor a premiervárosa. Ez inkább véletlenszeru, semmint tudatos ragaszkodás. Ám a közönség egy kicsit mégis magáénak érezte a nagy generáció legelevenebb örökségét. Nem is engedte el a reflektorfénybol. Igaz, hogy o sem kívánt megszökni a vastapsot ajándékozó hallgatóság elol. O is sejthette: az öltözobe be nem teheti a lábát addig, míg az „Apám hitte„, az „Ünnep” vagy a „Volt egy tánc" el nem hangzik. Csak hat ráadás után kezdtek el zörögni a függönyök. A Bartók Béla Megyei Muvelodési Központban lelassult a ruhatárhoz pergo sokaság. Szokatlan türelembe, a ruhatárosok által ismeretlen békébe öltöztek az emberek. Fél órán belül az utolsók is kiléptek a ház kapuján. Sötétség borult a színpadra és a nézotérre. Az utca kellemes márciusában csendesen haladva emlékeztünk a reflektorfényre váró örökkévaló pillanatra, a sorok között felejtett simogatásokra és arra, hogy o egyszer csak ott volt...
Laczó Balázs