Békés Megyei Hírlap
1991. november 23. szombat
Zorán „ábécéskönyve”
E sorok írója még nem is élt, amikor a ‘60-as évek elején feltűnt a hazai beatzene sötét alagútjában a Metró. A „földalatti„ vezetője egy Sztevanovity Zorán nevű zord-bohém úr volt. A Metró az idő múlásával holtvágányra zakatolt, a pilóta pedig ”együléses„ járműre váltott. Azóta is ezen a ”járgányon„ utazik, maga mögött hagyva két évtized minden ”száguldását„ és ”durrdefektjét„... A napokban Gyulára érkezett a fáradhatatlan ”Zorán Előadói és Utazási Iroda", itt kereste meg lapunk munkatársa, Szigeti Csaba a magyar rockzene örökifjú egyéniségét, egy rendhagyó beszélgetésre kérve. Zorán készségesen állt rendelkezésünkre.
– Egy játékra szeretném kérni Önt. A betűrend szerint szavakat választottam ki- találomra. Kérem, mondja el néhány mondatban, mi jut eszébe a hallott kifejezésekről. Mehet?
– Megpróbálhatjuk.
– Aranylemez.
– Volt néhány és remélem lesz is a jövőben – válaszolta egy mosoly kíséretében a zenész.
– Békés megye.
Hosszú csendet követően a következő volt a felelet:
– Itt sokkal nehezebb megnyerni a közönséget, mint az ország más tájain.
– Család, testvér.
– A család elengedhetetlenül fontos háttér, nagyon lényeges „biztos pont" az ember életében. Dusán? Nagy munkában van; most állítják színpadra az Óz, a csodák csodája című musicalt. Ő írta az új nagylemezem szövegeit is. Örök társ, aki iránt feltétel nélkül bizalmat érzek.
– Díjak.
– Nem nagyon izgatnak, nem azért dolgozom.
– Eszmék.
– Fontos tájékozódási pontja az emberi kapcsolatoknak már a görögök óta. Sajnos lejáratták őket... Ennek ellenére bízom rehabilitációjukban.
– Fiatalság.
– Remény... ha még nem mérgezte meg őket teljesen a múlt...
– Gitár.
– Hobbi és hivatás.
– Gyilkolás, háború.
– Méltatlannak tartom a XX. század végéhez.
– Haza.
– Olyan fogalom, amely igazából és hitelesen csak belülről élhető meg.
– Isten.
– Nálam okosabbak is sokat gondolkodnak ezen. Számomra a világmindenséget átfogó és kontrolláló erő, melyre legkevésbé jellemző, hogy emberi formájú.
– Játék.
– Inkább játékosságot mondanék. Egy olyan képessége az embernek, amit jó lenne, ha sohase veszítene el, holtáig megmaradna.
– Koncertek.
– Az utolsó sansz arra, hogy a zene ne gépiesedjen el, mint oly sok minden.
– LGT–Presser.
– A „Pici" egy olyan barát, aki nem barátként, hanem zenészként tette értem a legtöbbet.
– Metró.
– Erről a szóról egy dátum és egy helyszín jut eszembe: 1992. március 21-e, Budapest Sportcsarnok. Ezúton is szeretnék meghívni minden egykori Metró-rajongót, valamint mindazokat, akiket érdekel egy „nosztalgiakoncert".
– Nők.
– Az embernek van egy olyan érzése, hogy hol a háttérből, hol pedig nyíltan, de ők irányítanák a világot.
– Öregedés.
– Ha szinkronban lehet vele lenni – nem okoz problémát. Magyarán, minden kort úgy kell elfogadni, ami vele jár.
– Politika.
– Szükséges rossz, ami helyett az emberiség jelenlegi stádiumában még nem „találtak" fel jobbat. Sajnos szükséges a létezéshez.
– Rendszerváltás.
– Lassúbb, mint szerettük volna, s mint kellene.
– Siker.
– Nagyon fontos, de nem az első számú hajtóerő.
– Szerencse.
– Bármely igyekezet, s tehetség is kevés lehet. Szerencse nélkül nem megy.
– Társak, barátok.
– Ahogy most élünk, egyre nehezebb fönntartani ezeket a kapcsolatokat.
– Újdonság.
– Csak akkor értékelhető igazán, ha kellő állandóságban figyelheti az ember.
– Versek.
– Most gondolhatnék a dalok szövegeire vagy akár az igazi költészetre... Mégis egy ismert mondással válaszolok: „ Ha szólnak a fegyverek, hallgatnak a múzsák". Hál Istennek Magyarországon nem szólnak a fegyverek, de sajnos a múzsák is csöndben vannak...
– Zene.
– Akármennyit gondolkodom, csak azt tudom mondani: az életem.
Éppen hét órát jelzett az óra, amikor az utolsó szavak elhangzottak. Zorán már indult is az újabb „utazásra„, a zene világába, kezdődött a koncert. Táskájába nyúlt, kivett egy fényképet, s ”ezt feltétlenül tegye bele!" szavak kíséretében a következőket írta a fotó hátuljára: A Békés Megyei Hírlap olvasóinak szeretettel.