Kurír
1998. május 4. hétfő
Hány perc az ünnep?
A ritka percek selyemszalagját együtt bontottuk fel szombat este Zoránnal a Budapest Sportcsarnokban. Szeretjük az ilyen alkalmakat. Amit hallunk, zene fülünknek, nem is akármilyen, és szó, ugyancsak nem akármilyen. Könnyek és mosolyok, gyűrt női zsebkendők, gyűrt férfiarcok, mert tartjuk magunkat – ki jól, ki rosszul –, jelenbe suhanó emlékek, csaknem minden tegnapi mondat maivá válik, a húsz esztendővel ezelőttiek is. Úgy tetszik, nem akar eléggé gyorsan változni a világ körülöttünk. Vagy időnként tán épp túl gyorsan, túl fájdalmasan változik. A tavalyi koncerten még játszott Dandó Péter, aki esztendőkig tagja volt Zorán zenészcsapatának... A zene most egyszer csak hirtelen megszakad; rövid csönddel, Zorán csendes szavával emlékeznek meg nemrég elhunyt társukról a többiek.
Aztán... a zene – az élet – megy tovább. Olykor elballagunk, sőt elmetrózunk oly időkbe is, amikor még csak kisföldalattink volt, majd szinte azonnal visszaérkezünk napjainkba – vagy legalábbis 1997-be. Ezt a címet viseli tudniillik Zorán legutóbbi albuma, mely – essék szó erről is – aranylemez lett. Miről szólnak a dalok? Nem csupán a múlt esztendőről. Hanem például múltról, esztendőkről; emberekről, akik eltávoztak mellőlünk, s azokról, akik mellettünk maradtak, maradhattak, mellettünk hagyta őket a sors. Ki-ki végigéli e dalokat hallgatva saját, nemegyszer pótolhatatlan emberi veszteségeit, az érzelmek hatalmát, múlását avagy múlhatatlanságát.
És a mosoly sem marad el, hisz mindezek ellenére nem a szomorúság uralja a koncertet. Így is jó, dalolja boldog-boldogtalanul Zorán kérésére a publikum, ő pedig a kórus fölé énekli, amit jól ismerünk: meleg a sör, vizes a bor, döcög a gép, csúszik a pénz.. S együtt idézzük fel vele a boldog időket, amikor még állt a tábor, már vállig ért a szép jövő, s hogy ki volt alul, ki volt felül...
Zorán ezúttal sem mulasztja el megnevezni a társakat, akiknek sokat köszönhet: a legtöbb dal szerzőit, Presser Gábort, illetve Dusánt. Igen kulturáltan említi a szponzorokat, avagy ahogy ő mondja, tapasztalatból, a mecénásokat – az Aralt, a Volkswagent, a Westel 900-at. Aztán ismét visszazökkenünk a zenébe, a dalokba, a gondolatainkba. Zoránéba, Dusánéba és a sajátjainkba. Érdekes, ezen az estén milyen sok ponton találkoznak e gondolatok. Illetve: csak most? Dehogy.
Nem igaz, hogy a szó mindig elszáll. Vannak szavak – és persze dallamok is –, amelyek utat találnak a lélekig, a szívekig, az agyakig.
Ünnep, ha ilyet hall az ember, s ha érzékeli, nincs ezzel egyedül.
De mondd, hány perc az ünnep?
Bányai György