Nyomtatás

Magyar Hírlap
1986. január 11. szombat

Lájvéjd

A kamera itt már nem remél, ó-ó-ó-doh! Harmadik világ (Locomotiv GT)

A nyolcvanas évek sorában az ötödik most már megmásíthatatlanul a grandiózus jótékonykodás esztendejeként fog bekerülni a történelemkönyvekbe. Soha ennyi nemes cél, fennkölt lelkületű adakozó, s csinnadrattás segélyakció. Illetve, ahogy az autószerelőm szokta mondani fizetéskor: a dolog azért nem ilyen egyszerű.

Mert láss, világ, csodát! A tinédzserek bálványai, az irigyelt rocksztárok – nevüknek hallatán minden valamirevaló bakfis leizzad a paplan alatt és ábrándozó ujjakkal gyűri nyakába a baby dollt –, pontosan ugyanezek a csillagok most úgy kuncsorogtak a rendezőknél öt perc adásidőért a Live Aid-en, a július 13-i grandiózus-televíziós-műholdas Szuper-Segély-Koncerten, ahogy az egykori aranymosók tolongtak egy jobb placcért az ér közelében. No, egy kicsit talán előreszaladtunk, mert a dolog nyilvánvalóan máshol-máskor kezdődött, s nem egyből, így, készen pattant ki valaki fejéből.

Az ügyről beszámoló közleményekben itt rendszerint azt a megható, malaszttal teljes sztori következik (Commercial Place Here), miszerint Geldof, a jól menő (bár kissé már fáradó) Boomtown Rats ír punkegyüttes énekese egy kellemtelenül lihegős nyári éjszakán, az aszály sújtotta afrikai éhségövezetből sugározott televíziós dokumentumfilm megrázó képsorainak hatása alatt ötlötte ki, hogy valamit – bármily kevés is teljék ki tőle – tennie kellene a szerencsétlen élőhalottakért. S a történet igazságában ezúttal voltaképp nincs is okunk kételkedni, hiszen valamennyi magva az igazságnak mindenféle üzleti mítoszhoz szükségeltetik. S Geldof oly nemes megszállottsággal tette a dolgát az akció során, akár egy középkori hittérítő, s oly ravaszan, mint egy pénzember a Cityből.

Én fogom megváltani?

Az elformátlanodott, felpuffadt hasú, ébenbőrű gyerekek láttán a híradóban, akiknek arcából a halált mindennapos vendégként ismerő, komor felnőttszemek merednek ránk, ki ne gondolt volna arra, hogy tennie kellene értük valamit. Mit? Hogyan? Ki? Én, X. Y., a József utca 42-ből? Én fogom megváltani az éhezők millióit...? És a fotel már szusszant is visszasüppedő ülepünk alatt.

Bob Geldof, lám, tudta, mit kell tennie. Igaz, elsőre ő is csak kicsiben kezdett... Persze, mit lehetett azt tudni, hogy a Kon Fu, az aerobic meg a Break után „divatba jöhetnek" még az Éhezők is. 1984 októberében a legjelesebb angol zenészek közreműködésével elkészült az afrikai éhségövezet lakóinak megsegítésére a Do They Know It’s Christmas című dal.

A sikeren nekibuzdulva, tavaly januárban amerikai pop-énekesek egy népesebb csoportja, az USA for America énekelte lemezre az elmúlt év talán legnagyobb slágerét, Lionel Richie és Michael Jackson szerzeményét, miszerint Mi vagyunk a világ, We are the World – mármint a gyermekek. S innen a dolog már megállíthatatlanul ment a maga útján. A lemezklubok jótékony félhomályában a világnak mind a négy sarkában szép reményű aranyifjak, s még attól is sokkal jobb kiállítású diszkócicusok rázták meg, csavarták a zenére a subidubit. Szemüket mohón a videoképernyőre tapasztva artikulálták: viárdevörld.

S lám, az Éhezők egyszer csak divatba jöttek. Ha másért nem, mert ez éhezés olyan dolog, amiről mindenkinek eszébe jut valami. (Európai ötveneseknek az ifjúságuk: másoknak ha más nem, hát a kéthetes iszonyatos koplalókúra, aminek végén transzban tépték fel a jégszekrény ajtaját, hogy a legutolsó fonnyadt olívabogyóig minden megrághatót felhabzsoljanak belőle, s utána sokáig kerüljék a fürdőszobai mérleget.) A lényeg, a szánakozók jótékonyságuknak formát találtak, s tizesével vették a lemezeket, aztán otthagyták a boltokban – segíteni akartak. S nemcsak tizenévesek.

Adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt

S most, hogy az ügy már sínen volt, Geldolfnak végre eszébe jutott az a világraszóló ötlet: rendezni kellene egy oly grandiózus jótékonysági akciót, világkoncertet az éhezők megsegítésére, hogy ahhoz képest Jézus híres esete a Galileai-tengernél – amikor „hét kenyérből és valami kevés halból" megetette az összegyűlt sokaságot – csak smafu legyen.

És meg is csinálta. Igaz, nagyvonalúan figyelmen kívül hagyta a krisztusi tanítást, miszerint amikor „adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógában és utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek". De tehetett mást?

A jótékonyság ugyanis minimum kétfordulós játszma. Az elsőben adakozom az arra rászorulónak, a második fordulóban pedig learatom a dicsőség gyümölcseit. Nemcsak a megajándékozottaktól.

Mert egészen másként fest a dolog, ha nem lelkem fennkölt csúcsaira, de még csak nem is a megsegélyezett őszinte hálájára vagyok kíváncsi, hanem – a szemtanúkéra. Ez esetben már szélesebbre kell vennem a gesztust, látványosabbá tenni az ajándékozást.

Erre jött rá Geldof, s mihelyst az első öt nagy nevet megszerezte az ügyhöz, már páholyban érezhette magát, jöttek garmadájával az ajánlkozók. Elképzelem, ahogy leült például tárgyalni Mick Jaggerrel vagy mondjuk még inkább Phil Collinssal. Két rutinos profi, félszavakból is értik egymást:

– Új nagylemez?

– Uhum.

– Video?

– Szoszo.

– Másfél milliárd néző.

– O.K. De óceánrepülés!

– ???

– British Airways.

– Ja. O. K.

Bólintottak, mint két sokat látott vén róka a londoni tőzsdén, zárás után, mindketten elégedetten az ügylettel.

Az afrikai éhezők megsegélyezésére szervezett 17 órás szuperkoncertet július 13-án 166 országnak csaknem másfél milliárd nézője láthatta és hallhatta a 16 műholdon át egyenesben közvetítő 200 televízió- és megszámlálhatatlan rádióadó révén. A fellépő sztárok művészi és (piaci) ázsiója alaposan felszökött, s a lemezboltok eladói mind szénanáthát kaptak a polchátsókról előkapart lemezek leporolása közben, de mit bánták ők, lényeg, hogy még azok is elkeltek.

Phil Collins – miután Londonban eljátszotta legnagyobb slágereit és mindjárt a harmadik zongoraakkordnál ütött egy nagy „kanyart" – felpattant a British Airways külön e célra reprezentált szuperszonikus Concorde utasszállító repülőgépére (amely iránt a magas árak miatt az utóbbi időben érezhetően megcsappant az érdeklődés), s pár óra múltán Philadelphiában eljátszotta ugyanazt – hibátlanul.

Ez már igazán tiszteletreméltó summa

De ami mégiscsak a leglényegesebb: a koncert, amelynek legfőbb célja nem annyira önmaga megvalósulása, mint az adakozásra való biztatás volt, megnyitotta a pénztárcákat, s így a mai napig az e célra létrehozott alapítvány számláján 75 millió dollár gyűlt össze. És ez már igazán tiszteletre méltó summa.

A lehető legjobb időben jött.

Nemcsak az afrikai éhezőknek – nekik ez a pénz csak csepp a tengerben –, hanem a szórakoztatóiparnak. (No, meg a szállító vállalatoknak. A pénz jó része ugyanis az élelmiszer- és más szállítmányok hajó- és repülőútját fedezi.)

Nyolcvanöt közepe. Derűlátó gazdasági jövendölések – vagy vajákolások_ – a föllendülésről. – Jelek mutatkoznak: vége a recessziónak – egyszerre, országok sorában – természetesen a Ráktérítő fölött. Prosperitást minősít a humanitás? Vagy fordítva?

Erről persze mit sem tudnak Afrika éhségövezetében.

Tavaly februárban a térség huszonkét országában fenyegetett katasztrófával az aszály. Az éhezés egyes számú áldozatai a gyerekek: ezer csecsemő közül százhuszonhét még az egyéves kort sem éri meg, s egy anyának, ha legalább statisztikai értelemben biztos akar lenni abban, hogy egy gyermeke megéri a felnőttkort, hatot kell szülnie.

Megnyomorított anyák. Érdekli is őket, mit fecsegnek összevissza a férfiak, nyomasztó adóteherről meg a világgazdasági tárgyalási pozíciók kínzó egyenlőtlenségéről, mindenféle jólöltözött fehér embereknek.

No, de mindez ideiglenesen érvényét vesztette abban a szenzációs tizenhét órában, amikor a Londonból és Philadelphiából és sok egyéb helyszínről közvetített koncert révén Elvis híres műholdas koncertje után, megint egyszer megvalósult McLuhan nagy álma, a „világfaluról".

A magyar Live Aid szervezői arra vállalkozhattak, hogy a rendezvények és a hozzájuk kapcsolódó egyéb akciók bevételeit felajánlják az éhezők javára. Minthogy az így remélt összeg aligha lehetett a cseppnél valamivel is több, a magyar lájvéjd egyben átalakult a magyar rockzenét megsegítő akcióvá. Ez utóbbi minőségben szenzációsan sikerült. A magyar rockszakma – amely az elmúlt év során az irigysárgától a halottfehérig a sápadtság minden tónusát produkálta már – a legnagyobb világsztárok fellépéseit hallgatva, nos, ez a zenei társulat két olyan lenyűgözően profi koncertet hozott össze, hogy hallatán még a válságkiáltó újságírók is összeszaladtak. Igaz, a fellépő zenészek alig foglalkoztak azzal, kiért, miért van ez a koncert, sőt, sokkal inkább a maguk nagy és jó lelkének kimutatásával voltak elfoglalva. De igazán emlékezetessé tették magukat.

Presser Gábor, a rendezvény művészeti védnöke maga is büszkén jelentette ki több ízben, hogy egészen kitűnő produkciók születtek, a korábban nem mindig barátságos együttműködéséről nevezetes szakma képviselői olyan korrektek voltak egymással, hogy – ami errefelé még nemigen fordult elő – a műsor előre csúszott, mert a rendelkezésre álló tizenöt-húsz perc helyett mindenki rövidebben játszott.

Érthető büszkeséggel kommentálták maguk a zenészek is a koncert jó hangulatát, és egyetértően hümmögtek a rádióriporterek kérdéseire, miszerint: ugye, nagyon jó érzés ilyen jótékonynak lenni. Egyedül a szakma fenegyereke, Nagyferó mondta, hogy nem szívesen vállalta a fellépést, mert magamutogatásnak érzi az egészet. De a rádiószpíker gyorsan belefojtotta a szót, sőt, nemcsak belé, hanem ez alkalomból újra összeállt híres-hírhedt zenekarába, a Beatricébe is. Fellépésüket kisszínes riportok fedték át.

De ezek csak apró szépséghibák – a lényeg mégis csak az, hogy két nagyszerű koncert volt a Sportcsarnokban.

A tiszteletkörök után viszont mindig az a kérdés következik: jó, jó de mi van a pénzzel?

A főrendező, Magyar Média szerint ez is meglesz, most még ugyan semmiről nem tudnak beszámolni, de az ígért ötmillió forintot tartják. A legnagyobb bevételtétel valószínűleg a külön e célra kibocsátott tombolából folyik be, amelynek ajándékait a hirdetővállalatok ajánlották fel. Ezenkívül a hanglemezgyár lemezenként még külön tizenhárom-tizennégy forintot fizet, s végül még valamennyi összejön a koncertekből is, de nem túl sok, mert ez egy technikailag rendkívül költséges rendezvény volt. Hogy mennyire igényes? Egy üzletember Los Angelesből azonnal hajlandó lett volna szerződtetni az egész technikusgárdát, mert, „akik ilyen viszonyok között ilyen soundot (azaz zenebonát) produkálnak, azok odaát rendes felszereléssel csodákra lennének képesek."

Már szó sem esett Afrikáról

Jó, jó, akkor megvan a pénz? – kérdeztem türelmetlenül. – Meglesz – válaszolják. Igaz, eközben ott lapul a hátam mögött háromszázezer tombolajegy szépen becsomagolva, hatmillió forint értékben, amelyet – állítólag – egy engedély hiánya miatt nem tudtak időben a piacra dobni. Pedig a pénzügyminisztérium kicsit későn ugyan, de még épp időben kiadta az engedélyt, mi, több, felmentést is adott az egyébként szokásos húszszázalékos nyereségilleték-fizetési kötelezettség alól. Hogy akkor miért januárban kezdik árusítani a tombolát? S hogy el tudják-e adni? Ki tudja?!

Másféle reklámötlet is született nálunk. A Szikora Róbert vezette R-GO, amely a koncertből, úgymond „kigolyózott„ Bergendy szalon- és tánczenekarral „szolidaritást vállalva” maradt távol, nagyobb nyilvánosságot kapott, mint bárki más, hiszen még külföldi cikk is foglalkozott azzal, miért maradt távol az R-GO? S innentől kezdve már szó sem esett Afrikáról, éhezőkről, az ügy jól értesült susogók révén R-Go-üggyé, Szenátor-üggyé, Korál-üggyé silányodott a pletykákban.

A lényeg mégiscsak Presser Gábor sokat idézett gondolata lehet: „bármilyen kevés is, amit tehetünk, még akkor is megérte, ha csak néhány gyerekkel kevesebbet kapar el anyja csomagolópapírba burkolva a sivatag homokjába".