Magyar Ifjúság
1979. december 7. péntek
Zorán trilógia
A rockzene – régebbi elnevezéssel: a beat – hazai ellenfelei, a zenei igénytelenség hangsúlyozása mellett gyakorta emelték föl szavukat a gyenge minőségű szövegek ellen. Magam is elcsodálkozom azon néhanapján, hogy ez a zene miért nem használja ki teljes terejdelmében lehetőségeit, miért nem él nemesebb eszközökkel, miért nem próbálja helyes irányba befolyásolni hallgatóságát? A zenét és a zenészek életét, közérzetét közvetlenül meghatározó anyagi-gazdasági alap és az ebből eredő fölfogás korábban nem sokat változott, elvben pedig az igényesség szempontjai érvényesültek. Ebbe a kettősségbe egy érző-értelmes, önmagát, generációját, az általánosan megragadó emberi gondokat, gondolatokat, örömöket megjeleníteni akaró zenész rosszabb esetben elfásult, lelkileg kissé megrokkant, kedvezőbb esetben vállalta tettének hamar manifesztálódó következményeit (lásd a Szörényi-Bródy szerzőpáros pályafutását.) Jelentős teljesítményeket sikkasztanánk el, ha nem figyelnénk föl arra a figyelemre méltó tendenciára, amely véleményem szerint hosszabb távon döntő módon befolyásolhatja a rock jövőjét, folyamatát. Arról van ugyanis szó, hogy az elmúlt két-két és fél évben olyan nagylemezek – az LGT, a Fonográf, Kovács Kati és Koncz Zsuzsa albumaira célzok – láttak napvilágot, amelyek új utat nyitottak összjátékban, együttműködésben, a kor követelményeihez való alkalmazkodásban. Elsősorban azzal tűntek ki, hogy az addig is mértékadó zenét párosították olykor a saját sablonaitól is elrugaszkodó szövegekkel, és a mához, a máért szóltak, közéletiségre törekedtek.
Szándékosan hagytam ki az előző fölsorolásból – mások mellett – Zorán nevét. Ahogy áttekintetem 77-től datálható korszakát, lehetetlen nem észrevenni, hogy menyire eredetit produkált. Egy késői utódunk, aki alkalomadtán rocktörténettel is foglalkozik, nem térhet majd ki a Zorán-trilógia sajátosságainak értékelése elől, valószínűleg külön fejezetben fogja méltatni ezt a három lemezt. Lehet, hogy dagályosnak hatnak ezek a szavak, ám nem hagyhatjuk ki a számításból azt az egyéni megfogalmazást, amit először a Zorán-lemezeknél tapasztalhattunk.
No de térjünk rá a legfrissebb termékre, a Zorán III-ra. Ha nem lenne felelőtlenség (hiszen nem ismerem még a várhatóan magas színvonalú, ez évben megjelenő albumokat), akkor kijelenteném, hogy szerintem Zorán LP-je az év lemeze annak ellenére, hogy klasszikus értelemben vett slágert nem találhatunk rajta. A szuperlatívuszok értemében sorolása helyett maradjunk a tényeknél. Az előző két lemezen megismert filozofikus hangvételű szövegtermése után ezen a korongon teljesen beérett Dusán. Játékosan, ironikusan és csípősen mergírt verseiben már alkalmat talál a visszatekintésre – Nekem még nem volt gyerekévem –, kitűnően eltalálva a hangulatot és a lényeget a cirkusz-metaforában. A Zorán két albumáról megismert érzelemdús vallomások itt sem hiányoznak – Az én városom és Velem is megtörtént –, valamint szerepel a Bereményi-Cseh Tamás songjait idéző kompozíció – Vasárnap délután –, amely töredékeiben is a teljességet villantja föl. Ugyanerre törekszik a bluesos Éjfél után. Mindehhez járul a színvonal egyik elemeként Presser invenciózus, fordulatos zongorajátéka.
Nehéz választani a jobbnál jobb dalok közül. Engem három ragadott meg. A Mit nekem countryzenéjéhez párosul a valóságot bemutató, éppen ezért gunyoros vers: „Idegen szótól hangos a csárda / A kaszkadőrök rabolnak / A kocsmáros segít / A vendég érzi, hogy nem jött hiába / Mert ilyet sehol sem láthat / Hát iszik reggelig„ – és Zoránnak a témához idomuló éneke, valamint Szörényi Levente virtuóz hegedülése. Ezzel már itt is vagyunk a nagy meglepetésnél, a Fonográf vendégszereplésénél, és a két Szörényi-Bródy számnál, amely közül az érdekesebb a Hajolj le hozzám. Két gitár és a tiszta vokál megrendítő hatást vált ki a hallgatóból. A csúcsnak azonban az Így is jó című dalt tartom, mert benne összpontosul mindaz, ami Dusán verseit jellemzi. És Presser is visszatér a filozofikus verseket kiemelő reggae-höz: ”Mi a győzelemről megtanultuk / hogy a győzelem a fontosabb / Hogy a vereség is fizet szépen / És a győztes sokkal fáradtabb / Hát minek törjük össze kezünk-lábunk / Ha már menet közben ülhetünk / Kár, hogy alig-alig vesszük észre / Hogy már nem megyünk, csak érkezünk„. Milyen konklúzió adódik ebből? „Nekünk így is jó / Jobb nem is jár / Ha nekünk így is jó." Szükséges-e ennél szókimondóbb, tisztességesebb program?
Gyárfás Péter