Magyarország
1997. július 17. csütörtök
Az igazságtalanság hoz lázba
A Metró-korszakban az első és második sorban a lányok az őrjöngő eksztázis állapotában ültek.
– Mit jelentett ez a színpadon dolgozó művész, Sztevanovity Zorán számára?
– Közömbösen nem hagyott, az biztos. Azonban túl nagy jelentőséget sem tulajdonítottam neki. Ha valaki túl komolyan veszi a sikert, az ajnározást, azt, hogy pillanatnyilag nagyon otthonosan érzi magát a közönség körében, óhatatlanul ugyanabba a csapdába esik, mint amelybe a politikusok szoktak, ha hatalomhoz jutnak. Ebben van valami hasonlóság. Az embernek jólesik, kellemes, legyezgeti a hiúságát. Aztán lép egyet, és mintha mi sem történt volna.
– Ez a mostani Zorán véleménye?
– Most fogalmazom meg, de régen is hasonlóképp gondolkoztam.
– Mit jelent az Ön számára az eksztázis?
– Szokták mondani: a művészet egyik nagy célja éppen az, hogy valamilyen fajta katarzist szerezzen annak, aki élvezi, amit néz vagy hallgat, érzékel. A természeti népek eksztázisa, szinte önkívülete is komoly levezető szereppel bír. Nagyon jó néha érzelmileg olyan csúcsokra eljutni, amelyek feloldódást adnak, fellazulást az utána következő pillanatokban. Ez szerintem biológiai szükséglet.
– És a civilizált ember eksztázisa?
– Az nyilvánvalóan visszafogottabb, de ezáltal károsabb is. Bár sok frusztráltság abból is származhat, hogy az emberek nagyon felfokozott érzelmeiknek gátat szabnak: civilizációs gátaknak vagy törvényeknek engedelmeskednek. Ez sokaknál biztosan olyan plusz gátlást idéz elő, ami jellemző akár a városias, akár a kevert európai népekre. Ritkán merik elengedni magukat a szó jó értelmében, nemcsak olyan dolgokban, mint amit az eksztázis jelent, hanem még sokkal kisebbekben is. Odáig is el merek menni, hogy itt rejlenek a kreativitás, az alkotási kedv és fantázia gátjai, az a fajta visszafogottság, ami most már évtizedek óta jellemző a régióra.
– Az én szememben szellemi ember, aki megállapodottságot, finomságot, érzékenységet, bizonyos konzervativizmust sugároz. Minek tulajdonítja, hogy személyiségével ismét meg tudta tölteni a Sportcsarnokot?
– Ezt nem tudom megmondani. Túlzottan nem is kutatom. Úgy érzem, eddig sem azért volt sikerem, mert tudatosan tettem valamit érte.
– Amikor a Metró után egyedül kezdett zenélni, döntése igen határozottnak látszott.
– Természetesen az életben mindig dönteni kell. Ez kétségtelen, Nem arról van szó, hogy sodródom az eseményekkel. Ám azt a fajta céltudatosságot nem találom magamban, ami a sikernek a minden áron való eléréséhez kell, tehát ami az úgynevezett Show-businessben abszolút természetes lehet. Nem „hajtok" arra, hogy mindenáron sztárnak tekintsenek. Egy dal soha nem azért születik, hogy a közönségből tapsot vagy elismerést csikarjon ki. A dalok önmagukért születnek olyanoknak, amilyenekről úgy érezzük: vállalhatóak zenéjükben, szövegükben, színvonalukban, hangszerelésükben. Közben az ember nyilván reménykedik abban, hogy mindez nemcsak a fióknak készül. Azt kellene igazán megérteni, hogy az a siker, amit mondjuk a telt Sportcsarnok jelent, az egyfajta állandóságnak szól.
– Állandóságot mondott. Ez dalaira vagy a személyiségére érthető?
– Nem az a lényeg, hogy ugyanazok a dalok, hanem ebben benne van a megbízhatóságnak valamilyen fajtája. Talán ez az... de nem is tudom igazán. Csak találgatok. Semmiféle tudatos elemzésbe nem fogtam, hogy ez most miért volt? Miért egyre több a fiatal gyerek? Az egymás után következő Sportcsarnok-koncerteken szinte mérhetően több a fiatal. A televíziós műsor vágása közben alkalmam volt látni a közelképeket is. Nagyon boldog lennék, ha megtudhatnám, ők miért jönnek.
– Ezek az arcok mit tükröznek? érzelmet? Figyelmet?
– Büszkén mondhatom, hogy nagyon jó arcokat lehet látni. Kellemes, normális, értelmesnek tűnő fiatalokat.
– Úgy látszik a szakmai élete szépen alakul, de mégis van benne egyfajta szomorúság.
– Mindig ilyen voltam. Ez nem függ össze a korommal vagy a pillanatnyi fizikai állapotommal. Örök életemben visszafogott ember voltam. Nem hiszem, hogy ebből a szempontból változtam volna.
– Szellemileg mi inspirálja, mi hozza mozgásba?
– Több dolog is. A feleségem haláláig valóban a család volt a fő, a sikerélmény, az, amit az ő arcáról tudtam leolvasni a koncert után. Amikor belépett az öltözőbe, ahogy ránéztem, tudtam, „milyen fokozatú buli" volt. Kritikus is volt, de nyilván a maximális jószándékkal. A komoly inspiráló közeg addig a családi háttér volt számomra.
– Ne haragudjon, megkérdezhetem, hogy a felesége mikor halt meg?
– Fél ével ezelőtt.
– Nem akar róla beszélni?
– Nem. Most itt van a lányom. Ő az, aki érzelmileg igazán fontos nekem. De sok minden inspirál: akár a feladat maga. Mélyen érintenek a politikai és társadalmi történések, és nagy igazságtalanságokat látok. Ezek egyszerűen lázba hoznak, és ilyenkor sokszor úgy érzem, szólnom, tennem kellene valamit.
-ton