Népszabadság
1986. szeptember 27. szombat
Popdialóg
Milyen a rózsaszínű kádban?
Ülök egy rózsaszínű kádban, Fehér sziklák, Apám hitte, Édes évek – énekelte Sztevanovity Zorán a nagy slágereket. Kezdetben a Metró együttes tagjaként, majd szólóban, azaz egyéni előadóként. Két évtizedes pályafutása során megjárta a könnyűnek nevezett muzsika meredek kaptatóit és csúszós lejtőit egyaránt. Most aktív művészként a könnyűzenészek szakszervezeti elnöke.
– Hogyan értékeled azt a tényt, hogy a legjobbnak tartott magyar rockcsapat tehetséges zenésze átigazolt egy kocsmai zenekarba?
– Somló Tamás az LGT-ből azért vett ki „fizetés nélküli szabadságot" és ment külföldre vendéglátózni, mert szeretne pénzt keresni. Ezt korábban már mások is megtették a magyar élvonalból, hiszen a popzene magas szintű űzése nálunk azért eléggé bizonytalan egzisztencia. Az ő esete figyelmeztet rá, hogy még jobban kiállj az előadói jogdíj bevezetése mellett. Ennek hiányában rockzenészeink jelentős része megélhetési gondokkal küzd. Azok, akik csak előadják a dalokat, de szerzőként nem jegyzik őket.
– Idén sarkig tártuk kapunkat a rockzene külföldi élmezőnye előtt. A Queen, a Jethro Tull és a többiek pedig szinte a „padlóra küldték" a magyar popzenészeket...
– Jó is és rossz is, hogy találkozhatunk a legendás rockhősökkel és hallhatjuk a legkorszerűbb muzsikát. Jó, mert ezek az előadók magasra emelik a mércét, és nekünk is érdekünk, hogy a bóvlit ne lehessen többé jó áron eladni a rockpiacon. Egyúttal rossz is, mert a külföldi előadók elveszik a fellépési lehetőségeket a hazaiak elől. Fenyeget a veszély, ami Jugoszláviában bekövetkezett: az angolszász rockinvázió miatt elsorvadt a nemzeti rockzene. Ezt csak oly módon lehetne kivédeni, ha a második és harmadik vonalat, vagyis a tucatzenét nem engednék pódiumra.
– Más országokban a szakszervezet állítja a korlátokat. Nálunk tervez valamit a könnyűzenészek szakszervezete?
– Tárgyaltunk erről több állami szervvel is, de őszintén szólva nem látom még azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével és ésszerű szelekciót végre lehetne hajtani. Közös összefogásra lenne szükség.
– Néhány éve alakult ez a szakszervezet. Szerinted beváltotta a hozzá fűzött reményeket?
– Talán úton vagyunk felé. Pillanatnyilag a legfontosabb teendőnk, hogy a popzenével keresett sok pénzből valamit visszaszerezzünk a műfaj életben tartására és fejlesztésére.
– Kitől?
– Azt hiszem, nemcsak a mi sajátosságunk, hanem a világon mindenütt úgy alakult, hogy sokan megélnek a rockzenéből. Általános gyakorlat például, hogy a jóval kisebb közönséget vonzó komolyzenének tekintélyes összeg jut a könnyűzenei előadások bevételeiből. Ez ellen nem is ágálok. Csupán azt szeretném elérni: ne jussunk oda, hogy saját magunk megsegítésére kelljen jótékonysági koncerteket szerveznünk. A már említett előadói díjat, úgynevezett exkluzív szerződés keretében szeretnénk általánossá tenni. A hanglemezgyárnak is érdeke, hiszen ha tönkremegy a műfaj, arra ő fizet rá elsősorban. A máshonnan származó előadói jogdíjak számontartására és begyűjtésére pedig szakszervezetünk nyitna irodát.
– Miért, valóban a tönk szélén áll a műfaj?
– Soha nem osztottam az úgynevezett szaksajtó túlzott aggodalmát. Most sem hiszek abban, hogy a végnapjait éli nálunk a rockzene. Nem igaz, hogy egy generációs műfaj a rock és velünk, mohikánokkal el is tűnik.
– Sokan szólítanak téged művész úrnak?
– Ma már előfordul, de még mindig furcsa számomra ez a titulus. Régen viszont csak akkor tették, ha bántani akartak.