Népszava
1977
Zorán
Az első Ki Mit Tud-on nagyon leégtek. A szó legszorosabb értelmében. A televízió is „alsó tagozatos" volt még akkor: technikusai háromszáznyolcvan voltot nyomtak rá a Metró-együttes kétszázhúsz voltos erősítőire, s a berendezést a szemünk láttára borította el a haragos füsttenger. Zorán énekkarának reményei mégsem váltak füstté, hiszen akkor már – a hatvanas évek elején – zajosan rajongtak a Metróért a fiatalok szerte e hazában. Aztán az első Táncdalfesztiválon a közönség szólóénekesként is megszerette Zoránt – és azóta sem vetette ki a szívéből. A könnyű műfajban működő énekesek esetében ez nagyon nagy dolog. Nincs illanóbb, nincs tiszavirágéletűbb siker ugyanis, mint a táncdalénekesé.
Ám Zorán nem is igazán táncdalénekes. Több annál. Valamiféle népénekes a szó legmodernebb értelmében. Amit dalol, az rendszerint nemcsak gondot űz, de el is gondolkodtat. És ahogyan dalol, az művészet már a javából! Zorán Sztevanovity nem volt rest igényes művésszé növelni magát az elmúlt esztendők során. Távol tartotta magát a könnyűzenei élet gyakran gusztustalan belvillongásaitól, pozícióharcaitól, és csak a művészetre koncentrált. Nincs is ellensége egy sem: a magyar beat-zenészek színe-java – színre, stílusra és klikkre való tekintet nélkül – egy emberként és boldogan sorakozott fel az MHV stúdiójában Zoránt kísérni, hogy lemeze valóban „hét nyelven beszéljen". A számok – javarészt Presser Gábor és Sztevanovity Dusán szerzeményei – nem egyenértékűek, de tingli-tangli dalocskát egyet sem találunk köztük, valamennyi figyelemre méltó, tehetséges munka. Zorán kultúrált és magávalragadó előadásától még újra is teremtődnek.
Olyannyira, hogy még a komolyzene hívei is örömmel gyarapítják gyűjteményüket Zorán nagylemezével.