Pécsi Tér
1991. november 8. péntek
Zorán
Az élet dolgai
Az adatokat egy ország ismeri: Zorán 1942-ben született Belgrádban. Két és fél évet végzett el a Műegyetem Villamosmérnöki Karán. 1959 óta zenél. együttesét kezdetben Zenithnek hívták, majd a zenekar fölvette a klub nevét, amelyben játszott. Így született a Metró, amely 1972-ig működött. Két nagylemezük jelent meg. Zorán a Taurus Ex-T-ben játszott ezután, és bár az együttesnek sosem jelent meg nagylemeze, olyan slágerek maradtak fönn utánuk, mint A kőfalak leomlanak.
Az énekes pályájának újabb fordulópontja 1977 volt ekkor adták ki első szólóalbumát, amelyet gyors egymásutánban további kettő, majd azóta még négy követett. Ezeken az LP-ken már Presser és Dusán dalai a meghatározók. Eben a sorban látott napvilágot nemrégiben Az élet dolgai, amelynek élő bemutatójára (a Neményi Rt. BMW valamint a Trendex Kft. támogatásával) az elmúlt héten került sor Pécsett.
A koncert előtt beszélgetünk. Zorán fellépő cipője a turné előző állomásán, Nagykanizsán eltűnt. Így az utcai cipőt pucolgatja most.
– Olyan lényeges, hogy tiszta legyen?
– Még a Metrós időkben, a hatvanas évek végén jártuk az országot, amikor az egyik helyszínen legorombított bennünket az újság, mert koszos cipőben álltunk a színpadon. Persze, rettentően megsértődtünk akkor. De végül is az újságírónak igaza volt. Tanultam az esetből.
– Fontos számodra, hogy mit írnak, mit gondolnak rólad?
– Azt hiszem, igen. Ma délután a pécsi belvárosban sétáltam. Ott játszott valahol egy utcai zenész. Elmentem előtte, és nem tudtam, mi a rosszabb, ha adok neki pénzt, vagy ha nem. Féltem, hogy felismer, és azt gondolja, hogy csak nagyképűsködöm vele. Közben viszont a kollégám, tehát legalább annyival tartozom neki, hogy honorálom a produkcióját.
– Nem álszerénység, hogy kollégádnak nevezed őt?
– Nem annak szánom. Ha betérek egy zenés helyre, olyankor is köszönni szoktam a muzsikusoknak. Egyenrangú kollégáknak érzem őket, mert valaha ilyen helyeken kezdtem a pályámat, és mert a vendéglátóiparban is dolgoztam egy darabig. Az ember semmivel sem jobb zenész attól, hogy népszerű. Ismerek nagyszerű művészeket, akiknek alig lehet eladni a lemezeit. Vagy itt van a mai koncert vendége, Gerendás Péter. Együttese, a Láma a közbenjárásunkra sem juthatott lemezhez.
– Nincs nagy véleményed a népszerűségről...
– A Metróval történt az is, hogy valamelyik koncertre utazva karamboloztunk egy kis faluban. Kimásztunk a roncsok közül, kisebb-nagyobb sebekről véreztünk, és vártuk a mentőket meg a rendőrséget. A környező házakból eközben egyre több ember gyűlt össze. Egyszerre valaki fölfedezte, hogy kik is karamboloztak, és elkezdett autogramot gyűjteni... Szóval, a népszerűség sokszor kétes értékű. Azért persze nagyon örülök, ha a lemez, vagy egy-egy koncert sikeres. Különösen manapság, amikor az emberek egyre nehezebben veszik meg a tejet, a kenyeret is, és egyre kevesebb pénz jut a kultúrára. Olyanok vagyunk lassanként, mint a fejjel lefelé felkötött virág. Úgy száll el belőle a lékek, hogy megőrzi azért a színét.
– Tehát nem jött el a szép holnap.
– Ugye, ezt most nem kérdezed? Amikor a szép holnap című lemezt csináltuk, sokat gondolkodtunk rajta, hogy a két szó mögé kérdőjel, felkiáltójel, vagy idézőjel kívánkozik-e inkább. Végül semmit nem írtunk oda. Azt hiszem, sajnos, az élet maga tette ki az írásjelet.
– Az az érzésem, hogy évek óta ugyanazokat a szomorú dalokat énekled.
– Érdekes, amit mondasz. Tudod, a kerámikus Kovács Margitnak mondta egyszer egy újságíró, hogy mindig ugyanazokat a figurákat csinálja. – Mondja Margit, mi ez? rájár a keze? – kérdezte tőle. – Nem – válaszolta Kovács Margit –, rájár a szívem.
cz