Pesti Műsor
1979. november 7. szerda
Lemezpódium
Zorán ma úgy jelent különálló, egyedi kategóriát, hogy őt ismerjük fel és el, tudva, hogy a kompozícióknak ismét csak mások szerzői. Neve nem védett, de védjegy – eddig még nem akadt vállalkozó a lemásolására.
Régi mondás, hogy három az igazság. A bölcselet nem alap nélküli – az értékek és hibák küzdelméből az egyik harmadszorra alul marad. Ezért a művészetek valamennyiében a hármas bűvös mértékegység – egy, nem feltétlenül az évek számával mért életszakasz betetőzése, lezárása, ugyanannak folytatása, újnak a nyitánya. A megméretés veszélyes, szép vizsga – nem mindenki állja. Ötször-hatszor huszonnégy órája sincsen, hogy egy új Zorán-nagylemezt foghatunk a kezünkben, a harmadikat. Súlya nem nehéz – régen szokásban volt a kötetek maradandóságát azzal mérni, mennyire húzza le a kezet. Ma az információknak, napi tudósításoknak más a mértékegységük és az a nagylemez is inkább hírösszefoglaló, összegzés helyett. A külső borítón életünk mikrokozmosza, egy épület alaprajza látható, kerengőkkel és homlokzatokkal, bejáratokkal és kicsinyített részletekkel, nyilakkal és folyosókkal. Belül a tervekből felépült házak sora, a város csillog a napfényben és ez már félreérthetetlen utalás a lemez tematikus makrokozmoszára – Zorán hősei és mellékszereplőik közöttünk, városlakók között járnak. Sorsuk, felvillanó emlékképei, vallomásaik és vasárnapi lustálkodásaik éppúgy általánosak, mint ahogy nem általánosíthatók – ha magunkra nincs merszünk ismerni, a szomszédunkat csak felismerjük? Ez a lemez a három közül a „legkomolytalanabb" és ezért a legkedvesebb – szeretni nem szabad szigorúan. A mondandó tehát szelídebb az eddigieknél – a dalköltő Sztevanovity Dusán többnyire finoman, simogatóan ironikus szép mondatai a furcsasággal is harmonizáló érzéseket és benyomásokat fogalmaznak meg, úgy, hogy a békés sétáló újraismeri környezetét. (Az én városom, Vasárnap délután, Velem is megtörtént, Éjfél után.) A nyílt állásfoglalás, az érthető, ámbár jelképrendszerbe bújtatott közéletiség – ha a kifejezésen életünk belpolitikaként ismert, munkánk és döntéseink alapján megfogalmazott jelentéstárát értjük – csupán két dalban szerepel. Az Így is jó a közönyös középszerűség és a puhány elkényelmesedés ellen tüntet, a Nekem még nem volt gyermekévem az ötvenes évek első felének időszakát idézi fel páratlan humorral.
Külön kell szólnunk a harmadik nagylemez zeneiségéről, annál is inkább, mert hosszú idő után most először találkozhatunk a bevált, de szürkülő sémák ismétlését felváltó kísérletezés szándékával, az eltérés izgalmával. Ezek a dalok valahogy nem illenek bele e képbe – értve ezen az elmúlt két év rockzenei stílusjegyeinek újrajátszó egymásra halmozásait, az ésszerű, vagyis a keresletnek megfelelő dömpinget. Kedves fricska a country kedvelők számára a Hortobágy délibábos álomvilágát idéző Mit nekem parádés vandnyugati környezete és Presser Gábor utánozhatatlan gyorsaságú zongorajátéka, új íze az Így is jó és a Nekem még nem volt gyermekévem reggae színessége, az Éjfél után – Somló Tamás szerzeménye – különös vibrálása és a két Szörényi-Bródy szerzemény megkapó, szorongató líraisága. (Gyönyörű szép álom, Hajolj le hozzám).
Úgy tetszik, ez az eddigi legjobb Zorán-lemez. Biztos lesznek, akik hiányolják az első érzékeny pátoszát, a második romantikáját és megpróbálnak egyfajta rangsort felállítani a három között. Ha azt mondjuik, hogy ez a legjobb, nem feltétlenül úgy értjük, hogy ez a legértékesebb. De mindenképpen a legszebb.
Közelebb jött a fénykép. Ha Zorán a mi városunkban, a mi szeretett-szidott, elképzelt és idealizált városunkban él, akkor közülünk jött, közénk való. Köszönteni illenék ezért.
Bálint Péter