Dunántúli Napló
1998. április 29. szerda
Ismét egy arc, Zorán
Beszélgetés a hazai rockszakma nagy öregjével, nemcsak a zenéről
Nekem nem elég, Apám hitte, Amikor elmentél tőlem, Romantika, Így is jó... és még sorolhatnánk azokat a dalcímeket, melyeket minden koncert kikövetelt, így a pécsi is. Zorán Sztevanovity a néhai Tardos Péter lexikonának utolsó előtti címszava – az abc miatt. A rock világának egyik legjobb ismerője azt írta róla, hogy „Okos, intelligens, szellemes, korszerű és őszinte szövegek, elegáns, izgalmas, újszerű, csúfondáros vagy lírai muzsikák. Hangja erőteljes, férfias, vonzó, olykor csipkelődő, harcos – amelyik illik éppen egy-egy szerzeményéhez."
– A legilletékesebbtől kérdem: mi lehet az oka annak, hogy a hatvanas évek zenéje ilyen mély nyomot hagy az emberekben? Csak nosztalgia?
– Nem hinném. Valószínűleg arról van szó, hogy az akkori szvinges-rockos időkben született zenei stílus több, mint egy generáció zenéje. S bár adott korban született, nem ragadt hozzá, tovább él. Túlmutat a generációkon. Tizennégy éves lányom is megőrül érte.
– Több, mint harmincöt éve a csúcson. Melyik volt a legszebb?
– Minden napnak és évnek megvolt a maga szépsége. A Metró-korszaknak is volt varázsa, hiszen huszonévesen az ember bizonyára másképpen néz a világra, sokkal gondtalanabb és kevesebb felhővel látja mindazt, ami körülötte van. Nem azok közé tartozom, akik nosztalgiáznak a múlton, hiszen ma, érett fejjel sokkal több szép és nemes dologra is odafigyelek, mint annak idején. Szeretek élni, s tulajdonképpen elmondhatom, hogy majdnem mindig jól éreztem a bőrömben magam. Ma is.
– Ennyire gondtalanok lennének a hétköznapok? Dalaiból időnként mást érzek kiszűrődni.
– Persze, hogy kavarog a világ körülöttünk. Tanulunk sokféle újat, elfelejtünk sok minden régit, s nem biztos, hogy a csere mindig jó. Értékek tűnnek el. Mi tagadás, mindenkit megvisel, aki parányit is próbál eligazodni, s azokat bizonnyal sokkalta jobban, akik létfenntartásukért küzdenek. Ránk szakadt egy olyan változás, amire senki nem volt felkészülve. Semmilyen szempontból, még az amerikai titkosszolgálat, a CIA sem. Itt a kapitalizmus, ami felé menekültünk, s amelyről mindig azt hittük, hogy csak a szép és jó oldalai nyomulnak be a Kárpát-medencébe. Mit mondjak ma, amikor sokaknak gond a megélhetés? De döbbenetes az a bűnözés is, amit csak a filmekből láttunk, s kezdjük félteni a gyermekeinket.
– Önnek is félve kell kilépnie az utcára? Kislányára talán testőr vigyáz?
– Nem egészen ebben az értelemben gondoltam, hanem mint mindenki más. Igenis az ember ma sokkalta többet aggódhat, mint bármikor. Kinyitom az újságot és már azzal elegem van. Teljesen független attól, hogy az utcán felismernek avagy sem. És akad más is. Időközben elvesztettünk bizonyos kapaszkodókat, erkölcsi értékeket, miközben nincsenek helyettük újak. Azt mondanám: morális bizonytalanságban élünk.
– A hatvanas évek beat-nemzedéke ezt a feltétlen szabadságot áhította.
– Igen. De közben elmúlt az életünk java és megint kísérleti alanyok lettünk. Emlékezzen csak: a szocializmusban is, mindig azt hallotta az ember, hogy ez egy olyan rendszer, amit még soha, senki nem próbált ki, mi jártunk elöl. Ma meg ismét egy átmeneti időszakot élünk, olyat, amit eddig nem élt meg a világ. Sokan azt mondják, hogy akként kell visszarendezni a dolgainkat, mintha a rántottát kéne újra tojássá formálni. Ez a sorsunk, hogy kipróbáljon bennünket a történelem. De azért, ha megéljük – ilyenek vagyunk –, kétezerben ismét pezsgőt bontunk.
– Tehát izgalmas évek ezek?
– Erről van szó. Mért ne örüljek, hogy átélhetem, hogy részem van benne. Csak azt sajnálom, hogy nagyon sokan, jó fejek, akiket személyesen is ismerhettem – akár Örkény Istvánra gondolva – nem érhették meg a mát. Értelmükkel, malíciájukkal biztosan segítettek volna abban, hogy vidámabban, jobb képet vágva vészeljük át. Jó volna hallani, vajon hogy vélekednének.
– Hadd kérdezzem meg: önnek élnek még Jugoszláviában rokonai?
– Igen.
– Pécs és Baranya számára egészen közel volt, ezért kérdem, hogy Budapesten hogy élte meg a déli háború éveit?
– Személyesen is érintve éreztem magam, mivel – mint az köztudott talán – szerb származású vagyok. Hát nem volt túl jó a lelkemben szerbnek lenni ezekben az időkben, vagy a mai napig sem. Próbálom magamban feldolgozni, s olykor eszembe jut az az időszak, amikor ötvenhatban a politikai menekültekkel sok köztörvényes bűnöző is elhagyta az országot, s bizony érkeztek a magyarokról olyan hírek, melyeket néha szemlesütve kellett fogadni.
– A déli háborúban minden oldalon akadtak gaztettek.
– Nem is óhajtok kiemelni senkit. Csak hát ez a szörnyűség nem illene a huszadik század végéhez, ugye?
– Érdekes ezt Öntől így hallani.
– Az ember sohasem tagadhatja meg a szülőhazáját, bármerre is viszi az élet. Ez nemcsak érzelmi kérdés, hanem erkölcsi kötelesség. Másrészt nem igazak a a költő szavai egy az egyben, hogy „szívet cseréljen az, aki hazát cserél". A szív nem cserélni való. Van benne bőven hely, sok-sok dolog belefér. Én hatéves koromban kerültem Magyarországra, s itt nőttem fel, itt élek, itt alakult ki mindaz, amit a tudatomnak nevezhetek. Minden ideköt, itt van a feleségem, gyerekem, itt vannak a barátaim. De ha Belgrádban járok, érzem, hogy ott születtem. Így működik ez. S valahol kicsit igazságtalanok vagyunk akkor, ha a hazatérő és régóta kinn élő magyaroktól elvárjuk, hogy maximálisan magyarok maradjanak, hogy akcentus nélkül szólaljanak meg.
– Ön is akcentussal beszél?
– Szerbiában igen, habár az anyanyelvem. Szüleimmel, akik hála az Istennek megvannak, naponta csak szerbül beszélek.
– A barátság mit jelent Önnek?
– Nagyon hétköznapi dolgot.
– Sokan vesztettek barátot az elmúlt években.
– Én nem lépek semerre. Bár sok politikus keresett meg a közelmúltban is, hogy támogassam a kampányukat, következetesen nemet mondok 1989 óta. Az elmúlt rendszerbeli függetlenségemet, ami sokkal nehezebben volt megőrizhető, most sem adom fel. Nagy balgaság volna az ellenkezője.
– A hatalom mellett melegebb van.
– Nem dörgölőzöm, sőt szilárd elvi álláspontom, hogy a művészetet és a politikát nem szabad összekeverni. Persze mindez nem azt jelenti, hogy nem érdekelne a választás menete. Sőt. Határozott véleményem van a dolgokról és e szerint is élek; a magánéletem politikai vitafórum. Tudom, hogy mit tartok jónak és rossznak, kiknek drukkolok, kiknek nem.
– Könnyű így?
– Dehogy könnyű. Néha jó volna kimondani bizonyos dolgokat.
– Kiadom magam: az én Zorán-emlékeim ahhoz az időhöz kötődnek, amikor Ön a Metro együttessel járogatott Pécsre, s többnyire nem a saját szerzeményeiket, hanem angol együttesek világszámait hozták el – ha már őket nem hallhattuk élőben. Nem gondolt egy ilyen nosztalgiakoncertre? Megcsinálni azt, amit hatvanötben?
– Kifejezetten erre nem gondoltam, de már közel jártunk hozzá. Egy megkésett Metro-bulin már játszottunk egy blokkban valami hasonlót, a saját örömünkre.
– A pécsi koncert egy sorozat állomása volt, s a csúcs a Sportcsarnok. Miért nem a Népstadion?
– Ez a műfaj nem stadionnyi. Másrészt a Sportcsarnokban is csak ülőhelyek lesznek, tekintettel a korosztályomra. Nem kívánhatom tőlük, hogy három órát álljanak.
– Önnek is fárasztó?
– Imádom ezeket a koncerteket, hiszen nekem ez az életem. Olykor alig tudom kivárni, hogy egy-egy ilyen turnés időszak következzen, még ha a végén belefáradok is.
Kozma Ferenc