PM Randevú
1998. december 10. csütörtök
Szöveghűség
Dusán
Azok az édes hatvanas évek! Az Eötvös Klubba, ahol a Metró együttes játszott, 18 éven aluli személy nem tehette be a lábát. A rendőrség szinte minden bulin személyiigazolvány-ellenőrzéssel egybekötött kitoloncolást rendezett. Mihelyst a kapuból jelezték, hogy megjött a „Yard" –, Dusán Sztevanovityot, a zenekar ritmusgitárosát, bezárt egy sötét lyuka, ahol partvisok, seprűk és mosogatórongyok társaságában vészelte át a razziát, tizenhat éves volt mindössze.
– Mikor volt utoljára gitár a kezedben?
– Úgy öt-hat éve. Azon a koncerten, amikor a Metró hosszú szünet után, végleg elbúcsúzott a közönségtől.
– Megtaláltad az akkordokat?
– Meg, hiszen két-három héten keresztül próbáltunk előtte. de azóta újra elfelejtettem őket.
– Az a banda annak idején csupa karizmatikus zenészből állt. Zorán mellett Frenreiszt és Schöck Ottót is rajongta a közönség. Te viszont mintha kissé a háttérbe húzódtál volna.
– Így igaz. Soha nem voltam frontember. Nem bódultam el a mikrofonállvány közelségétől. Jobban szerettem a háttérből rálátni az egészre.
– Nem véletlen, hogy miután feloszlott a csapat, te voltál az egyetlen, aki felhagyott az aktív zenéléssel.
– Nekem már zenélés közben sem kizárólag a zene töltötte ki az életemet. Szövegeket, forgatókönyveket írtam, nagyon érdekelt a televíziózás, úgyhogy amikor lehetőségem nyílt rá, elmentem szerkesztőnek a magyar királyi televízióba.
– Annak dacára, hogy egy évtizedet töltöttél a könnyűzenei szerkesztőségben, úgy tetszik, nem igazán sikerült kiélned a képalkotás iránti szenvedélyedet.
– Nehéz erről beszélni. Szerettem a tévét hőskorában, s nagy csömört éreztem, amikor otthagytam. Tizenöt esztendeje ennek. De amit ott megtanultam, a mai napig profitálok belőle.
– Hogyan?
– Nagyon sok zenés műsort rendeztem azóta, közte több mint félszáz kis Esti Zenét, klipeket, és évek óta készítem egy nagy biztosító reklámfilmjeit.
– Zorán úgy énekli a szövegeidet, mintha a saját legszemélyesebb gondolatait közölné. Mivel éred ezt el.
– Talán azzal, hogy pontosan tudom, miképpen viszonyul a világhoz. Amikor leülök írni, természetesen magamat írom. De aztán elképzelem, ahogyan ezt Zorán előadja, s annak megfelelően igazítom a szöveget. Olykor kicsit cinikusabb, kicsit érdesebb lennék nála, de tőle ez nem szólalna meg hitelesen, ezért visszaveszek belőle.
– Megkönnyíti vagy megnehezíti a dolgodat, hogy a testvérednek írsz?
– Amikor az ember a legjobbat akarja adni, egyfajta feszültséggel jár. Olyan az, mintha az orvosnak a saját rokonát kellene megműtenie. Ha nincs sikere, az az én sikertelenségem is. Ha pedig sikere van, az a világ legtermészetesebb dolga.
– Sikerekkel egyébként tele A padlás.
– Ha arra gondolok, mit írtam eddig életemben, még mindig ez a kedvenc munkám. Több tucat helyen mutatták be, a Vígben, tizenegyedik éve van, műsoron.
– Csep(er)eg a jogdíj.
– Igen. Csurran-cseppen.
– Számodra is a határidő (közeledése) a legjobb ihletadó?
– Abszolút. Az utolsó pillanatban készülök el. A leadás éjszakáján vagy még reggel írom meg az utolsó sorokat, s a stúdió felé menet, a kocsiban javítom.
– Névjegykártyádon állhatna, a szövegíró-üzletember titulus?
– Én nem leszek soha üzletember. Igaz, mozgok az üzleti világban, de csak olyan „üzletet kötök", amelyet nem kell szégyellnem. Tizennyolc éves koromban filmrendező akartam lenni, maga Szabó István tanár úr nem vett föl az osztályába. Ma már tudom, a filmcsinálásnál meditatív foglalkozás való nekem. Maradok szövegírónak.
– Családod?
– Tabutéma. Egyébként mit akarsz tudni róluk? Van egy fiunk meg egy lányunk. Nagyok már. A fiunk huszonkettő, a lányunk tizenöt éves.
– Mi lesz belőlük?
– Rendes ember. Úgy látom.
– Legutóbb a Vígszínházban bemutatott Szent István körút 14. című produkcióhoz írtál versszövegeket. Közel áll hozzád a múltba nézés?
– Nincs hajlamom a nosztalgiára. Azok a dalok, amelyeket Presser Gáborral írtunk, a jelenről szólnak és a jövőbe néznek...
– Fura kettőssége az előadásnak, hogy amíg a régi dal: „Menni kéne..." cselekvésre hív, nagyon talányosan, pontosabban talányosan hangzik a finálé-nóta: „...Talán igen, talán nem...
– Valóban. Ám a hatvanas években egyértelműbben, markánsabban lehetett reagálni a történésekre. Akkoriban tiszták voltak a frontok. Voltunk mi és voltak ők. Most egy zavaros világban, a tájékozódás korszakát éljük. Hogy aztán eljön-e a felismerések korszaka, az sok mindentől függ. Lenne bőven mondanivalóm, de még nem jött el az ideje.
Kiss Péter