Reggeli Délvilág
1992. június 6. szombat
Zorán
Pedig azt hittük, hogy a legendák nem öregszenek. S lássátok, feleim, szemetekkel: Zorán Sztevanovity ötvenéves. Nem család, nem ámítás, megöregedtünk visszavonhatatlanul. Meg bizony. Mi, aki a hatvanas évek hatalmas lázadásaiban azt sem tudtuk, hogyan csápoljunk a három nagy – Illés, Omega, Metró – koncertjein, hogyan üvöltsük bele a világba: mi bizony már más életet akarunk, most nézzük egyre barázdáltabb arcunkat a tükörben, sajnáljuk ritkuló hajunkat, s megdöbbenve vesszük tudomásul: a lázadókból nagypapák és nagymamák lettek.
Zorán ötvenéves! Te Jó Isten, sikított föl a hír hallatán hölgyismerősöm, s szemében bizony megcsillant a könny. Ő még emlékszik arra, hány ezer lány (köztük ő is) küldte a szerelmes leveleit a Dohány utcai Metró klub címére, emlékszik a Fehér sziklák minden bódító dallamára, tudja, milyen is az a bizonyos banán, ha citrom ízű, s milyenek a kócos kis ördögök.
Megöregedünk – írom le még egyszer, de tudom, ez Zoránra nem vonatkozik. Mikor néhány hónapja Pesten láttam, bizony én is észrevettem, hogy arcán nem kevesebb a ránc, mint tíz éve volt. De láttam utánozhatatlan „Zorán-mosolyát", ahogy fogadta ismerősei gratulációját. Igen, valami okból, ünnepre hivatkozva épp köszöntötték akkor is – mint harminc éve mindig. Mert Zoránnak valóban ezer oka volt és van az ünneplésre. Egy ugyanis azon kevesek közül, aki három évtizedes könnyűzenei pályafutása során mindig megújulva tért vissza a színpadra, vagy lemezeivel a TOP-listákra. S mindig meg tudta mutatni az új generációknak: ma sem leírható az élmezőnyből.
De ez szinte már közhely. Hiszen nekünk Zorán örök, mint ahogy örök érték marad zenéje is.
Azt énekelte fülünkbe – apám hitte! Most pedig annyit üzenünk neki innen a végekről, mi is hittünk, Zorán. Kösz, hogy velünk voltál, s vagy. Boldog születésnapot!
– bátyi –