Szivárvány
1998. február 21. szombat
Hosszú utak a közönséghez
Sokak szerint Zorán testesíti meg a nosztalgiát. Hiába ír vidámabb hangvételű számokat, dalai minduntalan az elmúlást sugallják. Vannak, akik azt sem tudják, mit szeretnek benne. Csak nézni, csak hallgatni. Nem is annyira Presser zenéjét. Nem is az öccs, Dusán szövegeit. Talán még csak nem is annyira a hangot. Valami különleges atmoszférát, melyet éppen az tesz egyedivé, minden idő próbáját kiállóvá, hogy nincs rá magyarázat. Semmi szükség az okoskodásra. Zoránra egyetlen tökéletes szó létezik: Zorán. S ez valamit egészen biztosan megindít mindenkiben, még a hétéves, kicsit pöszéző Petiben is. A fiút ugyanis az egyik tanítónő megkérdezte, hogy mi akar lenni, ha nagy lesz. Ő pedig felnőttes komolysággal csak ennyit felelt: Zorán.
Amikor az életpályájának választott énekes először látta meg elektromos gitárját – ami az országban is az elsők között szerepelhetett –, rögtön leállította a szilveszteri bulit. A Metró-tagok a szünet alatt otthagyták hangszereiket, az üggyel-bajjal átalakított spanyol gitárokat, a teljes egészében saját készítésű erősítőket és áhítattal állták körbe a Framus-Billy Lorentót, melyet eddig csak fényképen láttak. Simogatták, becézgették a nyugati rokonok ajándékát. Ekkor ugyanis még az efféle hasznos kapcsolatok segítségével jutott hangszerekhez és erősítőkhöz az egész műfaj, ha úgy tetszik, az egész későbbi nagy generáció.
– Nem, dehogy. Nem volt ez „nagy generáció„. Legalábbis nem vagyok benne biztos – fűzi a gondolathoz az énekes. – Egyszerűen egy olyan korban voltunk mi huszonévesek, amikor a meglehetősen komoly diktatúra meglazult. Kétségtelen, hogy a nevek, melyek ebből a nemzedékből megmaradtak, sok éven keresztül meghatározók voltak a kultúrában, a filmtől az irodalmon át a zenéig. Ennek véletlenül sem az volt az oka, hogy ennyi zseniális ember született meg egyszerre. Volt egy kor, egy helyzet, amire a – mondjuk úgy – a kellő affinitású emberek lecsaptak. Ez okozta a „nagygenerációs” hangulatot nekünk is, meg azok számára is, akik később nosztalgikusan, egy kicsit irigykedve gondoltak vissza erre az időre. Talán azért, mert csak hallomásból ismerték, nekik nem adatott meg a lehetőség. Nagy generációnak az utánuk jövők kiáltottak ki minket – állapítja meg a lánynemzedékek basszbariton hangú vágyországa, aki mutálása előtt fiúszopránnal lépett fel az énekkórusban. Abban a korszakban, melyet egyik legnépszerűbb dalában énekel meg. A „Volt egy tánc„ békésen sikló, hófehér hajója szimbólummá nemesedett, az elmúlt ötvenöt év „fő témájaként” szimfóniává varázsolja a híres szerb testvérpár életét. A dalszövege tehát személyes vallomás, s mint az „Apám hitte„, egy kicsit tisztelgés a „Chaplin bánatát értő” szülők előtt. Az apa előtt, aki a délszláv hegyek között harcolt az önnön hazáját felszabadító gerillahadseregben. Alighogy „megérkeztek a vonatok„, a rettegett fekete autó gördült a ház elé, s a mama, a barnáshajú, egyre szomorúbb asszony három évig várt férjére. A család ezalatt hiába is próbált bármit megtudni, nem érkezett hír arról, hová vitték a család fejét. S egyszer csak ott állt az ajtóban. „Azt se bántuk, hogy nem volt már semmink, mindent elnyelt a nagy zálogház...” meséli a dal. „...De már szóltak a hírek s az ágyúk... Az utolsó tisztelgések már az ötvenhat óta felnőtt, egy kicsit megöregedett nemzedéknek szólnak."
Egy – Zoránt emberileg nagyon is érintő – háború azonban kimaradt a dalból.
– Szándékosan nem énekeltem a délszláv harcokról. Túlzottan is érintettek voltunk ahhoz, hogy propagandadalokat gyártsunk. Szinte felfoghatatlannak tartottam, hogy a második évezred végén, ötven évvel a háború után, még mindig képesek az emberek – itt Európában – egymást szinte kiirtani. Nehéz volt ilyen időkben felvállalni a származásunkat, ha a népünkhöz olyan mészárlások, megtorlások tapadnak, amin az egész világ megborzongott. Több rokonom, barátom kapott katonai behívót. Szerencsére valamennyien életben maradtak. Mi pedig itthon tele voltunk aggodalommal. Ki gondolta volna pár ével ezelőtt, hogy majd egyszer attól kell félteni jó ismerőst, családtagot, hogy meghal a háborúban.
Zorán dalai egyre szomorodnak. Ha a véres események szándékosan nem is jelentek meg a számaiban, az elmúlt év egy családi tragédiája kimondhatatlanul szivárog a legújabb lemezből, az „1997„-ből, melyet március 30-án élőben is meghallgathatnak a győriek, mivel az országos turné első állomásául megyeszékhelyünket választotta. Fájdalom érlelte zenét hoz magával, melyben kicsit a búcsúzás hangja is megszólal, bár ő maga még egyáltalán nem kíván elbúcsúzni. Hogy meddig marad? Ezt ő sem tudja biztosan. Annak idején, „kócos kis ördög” korában úgy gondolta, negyven év az abszolút határ. Most ezt már tizenöt esztendővel haladta meg. Bevallása szerint bizonyos, hogy előbb fog elmenni ő, mint a hangja, bár orgánumának nem igazán van életkora, s talán neki sincs. Legalábbis egy már biztos: nem öregszik meg. Öregnek ugyanis azt kellene talán nevezni, aki fiatalabbnak akar mutatkozni koránál. Zorán nem kíván azok közé tartozni, akik az új zenei irányzatokon keresztül próbálják elharsogni örök ifjúságukat. Ő ezt nem teszi, már csak azért sem, mert érzi, hogy a mai kor irányzatai másfajta embernek vannak kitalálva. Mint mondja, semmiképpen sem annak, aki szereti az eredetiséget.
– Többen megírták már: minden jóléti társadalom egy kicsit dekadens. Ez nemcsak nálunk, az egész világon tapasztalható. A vietnami háborúból, a világháborúból még fel sem ocsúdott társadalom egy elemi erejű stílust hozott létre. Nehéz elképzelni, hogy rapzenére vezényeljék le a háborúellenes tüntetéseket. Nincs téma. Valami lerombolódik, s hogy ez hosszú távon jó vagy rossz, majd kiderül. Ahhoz, hogy az érzelmek feltámadjanak, feszültség szükséges, az a régi fűtöttség teljes békében, nyugalomban nem jöhet létre újra. Egészen biztos, hogy nehezebb dolga van most annak, aki ki akar törni. Az embereket nem érdekli igazán, mit hallgatnak vagy mit olvasnak, ennélfogva az kell nekik, ami éppen árad a rádióból vagy a tévéből – fejezi be elmerengve gondolatát a ma is ünnepelt szólóénekes, a hajdani Metró-hős, aki feltűnésekor még nem igazán számolhatott azzal a reklámmal, amivel a mai csillagok. Szájról szájra járt a hírük, így nem kétséges, hogy ismerik a göröngyös utat a közönséghez, melyet ma a pénzesebbjének már nem igazán kell kijárni, s nemcsak a reklám, a technika is adott. A Zorán után következők talán sohasem fogják megsejteni, mit jelent megpillantani a Framus gitárt, melyet a nyugati rokonoknak köszönhettek. Ha tudnák, biztos nyomban leállítanák a szilveszteri bulit.
Laczó Balázs