Nyomtatás

Új Szó
1998. november 4. szerda

Sokáig lesz még miről énekelni

Zorán: akik nemzetiségiként élik az életüket, azok érzékenyebbek minden sérelemre, igazságtalanságra

Sosem voltak harsogva tolakodóak, fülbemászóan slágergyanúsak a dalai – inkább csendesek, visszafogottak, tiszták. Amikor énekel, úgy érezzük beszélget velünk, komoly mondanivalója van. Ezért nem lehet nem odafigyelni rá és talán ezért hívjuk őt, mint egy régi ismerőst, csak a keresztnevén: Zorán.

– Mintha egyre szomorúbbak lennének a dalai. Az élet hozta így, vagy egyre bizonyosabbá válik az ön számára, hogy itt, Közép-Európában csak szomorúan szép örömök adattak meg nekünk?

– Ez igaz, de azért nem azt jelenti, hogy csak szomorúak lehetünk. Én sem vagyok búsulós alkat. Hogy a dalaim kicsengése mégis sokszor ilyen, az talán a mondanivaló komolyságából ered. Hisz, ha már véleményt mond az ember valamiről, akkor igyekszik olyan dolgokat megkeresni, amelyek másokat is foglalkoztatnak. Beszélgetni az emberek általában azokról a dolgokról szoktak, amelyek gondot jelentenek számukra és ez a dalokban sincs másképp.

– Volt olyan érzése a rendszerváltás éveiben, hogy talán majd nem lesz miről énekelni, mert megoldódott az, amiről csak a dalok mertek a sorok között üzenni?

– Volt egy olyan átmenti időszak, amikor tényleg úgy tűnt, „kiszaladnak" alólunk a piszkálható témák. De hát ez hiú illúzió volt, mert nagyon sok dolog nem változott a politikában sem, az emberi kapcsolatok terén pedig kimondottan romlott a helyzet. Olyan sok az erkölcsi probléma és annyira nem értjük, hogy azt hiszem, nagyon sokáig lesz még miről énekelni. Valójában csak ott történt változás, hogy a gondok és a témák átcsoportosultak. Az elemi szabadságjogokkal már nincs probléma, de annál több az emberi kapcsolatokkal. Úgy érzem, és biztos nem vagyok egyedül, hogy a világ lényege ingott meg: kétes a szavak hitele, kicsi a becsület értéke. Sokkal nagyobb lett a politikusok nimbusza mint valaha is volt, pedig azt hittük, ez már mindörökre a múlt. Ám túl gyakran derük ki, megint hazudtak nekünk.

– Volt egy konkrét pillanat vagy időszak az életében, amikor rájött, hogy korántsem lesz a holnap olyan szép, mint azt reméltük és szerettük volna?

– Inkább egy folyamatos illúzióvesztés zajlott benne, ahogy jöttek az újabb és újabb kormányok, és mindegyikről kiderült, hogy tulajdonképpen nagyon sok mindenben hasonlítanak egymásra. Talán azért is csalódtam sokadszor a politikában, mert tényleg elhittem, hogy a kiválasztottak nem a hatalom szempontjából fogják mérlegelni a dolgokat. Az ember valahogy azt várná, hogy egy vezető beosztású személy legyen – szó klasszikus értelmében – becsületes. Tehát ne legyen megvesztegethető, ne kelljen a mondatai mögött mindig valami mást éreznünk, ne tekintse magát tévedhetetlennek. Ezt a fajta igazságszeretetet hiányolom én a politikusokból.

– És egyáltalán van ilyen a politikában?

– Hát ez az. Lehet, hogy rá kell jönnünk hogy a kettő mintha kizárná egymást. Én is sokszor felteszem magamnak a kérdést: akit politikusnak hívnak, annál ez már nem is szempont onnan kezdve, hogy megválasztottuk? Ezt mind el kellene felejtenünk? Azért bízom benne, hogy ez egy átmeneti korszak, amikor a szemben álló pártok csak rosszat tudnak mondani egymásról. Itt soha senki nem mondott visszamenőleg egy jó szót sem, pedig nyilvánvalóan ők is tudják, hogy lehetne mondani. Attól félnek, hogy ez rontaná a renoméjukat – holott az a politikus, aki azt merné mondani, hogy ugyan én vagyok hatalmon, de elismerem az ellenfelem érdemeit, sokkal szimpatikusabb lenne. Hiszen egy elismerten komoly ellenfél feletti győzelem sokkal értékesebb, tehát szerintem ez taktikailag is rossz húzás. Ráadásul növeli az emberekben azt az érzést, hogy az igazi értékek mindig vesztesen kerülnek ki a politikai sakkjátszmából.

– Dalainak a legkeményebb időszakokban is volt tudatosan vállalt politikai jelentése, ennek ellenére mégis sikerült kimaradnia a konkrét politikai csatározásokból. ezt a függetlenséget ön választotta, vagy nem is hívták soha, tegyen hitet valamelyik párt mellett?

– Hívtak az első választásoknál, a másodiknál is, a harmadiknál már nem, mert addigra kiderült, hogy erre nem vagyok rávehető. ‘89-ben, abban a „forradalmi helyzetben" volt egy nehéz éjszakám, amíg ezt végiggondoltam, de úgy döntöttem, hogy semmilyen politikai irányzathoz nem adom a nevem. Azért nem, mert attól kezdve minden, amiről énekeltem, énekelek és énekelni fogok más értelmezést kap. Amiről az előbb beszéltünk meggyőzött arról, hogy az ennyi év alatt nehezen megszerzett hitelemet nem szabad a hatalomért áruba bocsátanom. Mert most már egyre jobban látszik, hogy sokszor a hatalom a cél és nem a megvalósítandó programok. Úgyhogy távol tartottam magam ezektől a dolgoktól annak ellenére, hogy a barátaim között is vannak politikusok és ők is hívtak. Ha az ember következetesen ragaszkodik valamihez, akkor ezt végül mindenki elfogadja.

– Ön nemzetiségiként él Magyarországon és ettől bizonyára sokkal fogékonyabb a hasonló sorsúak gondjai iránt. Érez valami különbséget akkor, amikor határontúli magyar közönség előtt lép fel?

– Ez teljesen nyilvánvaló, hiszen akik nemzetiségiként élik az életüket, azok fogékonyabbak, érzékenyebbek minden sérelemre, igazságtalanságra. sokkal nagyobb az empátiakészségük mint azoknak, akik többségben vannak. Másként vibrál a levegő ezeken a koncerteken, úgy hiszem, vannak közös dolgaink, amelyekért csak mi érthetünk.

– Szüleik diplomataként kerültek 1948-ban Jugoszláviából Magyarországra, de Ön és Dusán is még Belgrádban születtek és a rokonaik máig ott élnek. Hogyan látja azt, ami most történik Jugoszláviában?

– Egyszerűen hihetetlen, hogy a 20. század végén ilyen, civilizált emberekhez nem méltó dolgok történnek Európában. Persze, tudom, hogy ezek nagy szavak, mert ennél sokkal földhözragadtabbak a problémák, amelyekből ezek a helyzetek táplálkoznak. Az egészben az a borzasztó, hogy a nacionalizmus ennyire élő erőként működik és szétzilálja térségünket. Úgy látszik, ezek az évszázados sérelmek nem akarnak elfelejtődni, mindenki újra és újra előveszi őket és a másik fejéhez vagdossa. Pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy nem lehet most már dolgokat erőszakkal megoldani, és aki ezt nem veszi észre, az méltó az egész világ megvetésére.

– Talán épp az ilyen dolgok miatt van az, hogy mi itt, Közép-Európában nem teremtődtünk nagy örömökre...

– Hát... talán. De azért én mégis hiszek abban, hogy az ember bármilyen nehéz körülmények között is mindig megtalálja a boldogulását – legalább a saját kis köreiben. Aztán van úgy, hogy ott is minden összeomlik, de még akkor sem szabad feladni – végül mindig bele lehet valamibe kapaszkodni, és ez leggyakrabban a felelősség. Az embernek szüksége van erre az érzésre és ezt akkor is megtalálja, amikor a legnehezebb időszakokat éli. Egyébként én nem szoktam előre rosszat feltételezni. Aztán esetleg elhiszem, hogy mégsem az, hanem eleve úgy gondolom, hogy jól. Csak a tények szoktak meggyőzni az ellenkezőjéről – az meg már egy más kérdés, hogy, sajnos, egyre több az ilyen tény. De talán „majd egyszer"...

Vrabec Mária