Gödöllői Hírlap
1992. június 2. kedd
Mi fáj, gyere mesélj!
„A Metró együttes búcsúkoncertjén Zorán olyan gyönyörűen énekelte mély, kicsit rekedtes hangján a Mi fáj, gyere mesélj! kezdetű dalt, hogy legszívesebben azonnal elmeséltem volna neki mindent. " – írta egy fiatal lány a rádió kívánságműsorának, kérve, játsszák le számára a dal egykori felvételét, hogy megtudhassa: hogyan énekelte Zorán ugyanezt a hatvanas években, pályája kezdetén.
Hogy mi lett összevetésének eredménye, nem tudhatjuk, ám hasonló kérdésekről faggattuk mi is a népszerű énekest gödöllői fellépése alkalmából. Az iránt érdeklődtünk, vajon mennyit változott szakmai, zenei téren az eltelt negyedszázad alatt.
– Nehéz erre válaszolnom, egy kívülálló, aki ismer, jobban meg tudná ítélni, mint én magam – kezdte Zorán. – Én csak azt tudom, hogy amit mi akkor műveltünk, az amatőr zenélés volt. Mindnyájunknak más tervei voltak az élettel kapcsolatosan, s a zenélést csupán hobbiként kezeltük. Aztán – mint a mellékelt ábra mutatja – végül is a foglalkozásunk, a hivatásunk lett belőle.
– Változott-e időközben a hangja, előadásmódja?
– Ennyi év alatt nyilván megtanult az ember egy és mást technikailag, sokat jártam én is Sík Olga énektanárnőhöz. A hangom, amely sosem volt magas – kezdettől fogva baritonnak számítottam – tovább mélyült az idők folyamán. És ma nyilván nem ugyanúgy éneklem a dalokat, mint régen. Az életben rengeteg dolog éri, befolyásolja az embert, amelyek hatására érzelmileg másként viszonyul egy-egy dalhoz. Huszonéves korunkban nyilván az élet könnyebbik oldalát néztük, azt élveztük. Ma sokkal mélyebben, sokoldalúbban látjuk az élet dolgait, s ettől az összkép, melyből egy-egy dal fakad, sokkal bonyolultabb, és talán kevésbé vidám, mint a kezdeti időszakban.
– Igényesebbé vált-e zeneileg a kezdethez képest?
– Én sohasem énekeltem el bármit! Kezdettől megvolt bennem az igényesség, a szüleimtől örökölt kritikus szemlélet. Ez az évek folyamán tovább erősödött, hiszen mindenki, aki bármiben megpróbál profi lenni, szigorúbb lesz önmagával.
– Huszonévesen bizonyára habzsolták az életet, hajszolták a sikert. Ma hogyan él?
– Az életet tényleg habzsoltuk, de a sikert, a népszerűséget sosem hajszoltuk, – az jött! Ma természetesen másként élek, más lett a dolgok fontossági sorrendje, mint huszonéves koromban. Amióta feleségem, gyerekem van, első helyre került a család, de továbbra is nagyon lényeges a zene és amit csinálok. A kettő nem elválasztható egymástól, nagyon is befolyásolja egyik a másikat. A munkám miatt elég keveset vagyok otthon, ők ezt megszokták, megértik, támogatnak, ami nekem nagyon jólesik. Így szerencsére egyáltalán nem kell választanom a hivatás és a magánélet között. Ha sok a munka, akkor annak örülnek, ha kevés, akkor annak.
– És általában sok vagy kevés?
– Hullámzó. Egy-egy turné hajszoltabb periódust jelent, de most, júniusban például alig lesz fellépésem, tehát lazíthatok. Amikor lemezre készülünk, akkor rettenetes hajtás van, felpörög a gépezet, de hál’ istennek le is tud aztán csendesedni.
– Ha valaki önhöz szólna így: „Mi fáj, gyere mesélj!" lenne mit mondania? Vagy abszolút elégedett, sikeres ember?
– A siker mulandó, ezt mindenki tudja, aki ebben a műfajban dolgozik, vagy aki életében egyáltalán színpadra lépett már. Minden egyes alkalommal meg kell küzdeni a közönség elismeréséért. Nincs mód a babérokon ülni... Hogy én hogyan érzem magam, az többek között függ a politikai helyzettől, a társadalmi helyzettől, mindentől, ami körülvesz. Mivel nem vagyok panaszkodó típus, senkinek sem mondanám el, hogy mi fáj nekem. Már csak azért sem, mert ezt a kérdést magánügynek tekintem, és nem szeretném kiteregetni – életünk nagyobbik része úgyis a nyilvánosság előtt zajlik.
Pillér Éva