Westel 900 – Találkozások Magazin
1998. április 4. szombat
A kulcsszó: hitelesség
– A magyarországi beatzene máig húzódó történetében az elsők között szerepelsz azoknak a sorában, akiknek a neve összekapcsolódott a műfajjal. A neved viszont önmagában is kíváncsiságot ébreszt, hiszen nemcsak, hogy szerb nemzetiségűnek, de még csak ne m is Magyarországon, hanem a jugoszláv fővárosban születtél.
– Diplomatacsaládként kerültünk Magyarországra, és itt ért bennünket az a bizonyos szakítás, ami az akkori szocialista országok és Jugoszlávia között lezajlott. Egy nagyon viharos és kalandos éjszaka után a magyar ÁVÓ és a követség saját elhárító emberei végigjárták az összes lakást, és aki ahová előbb ért, aszerint ide vagy oda hurcolászták el az embereket. Hozzánk a magyarok értek el előbb, úgyhogy mi itt maradtunk, egy ideig politikai emigránsokként, később aztán megkaptuk az állampolgárságot. Volt néhá ny nehéz év – még a Rajk-perbe is belevonták ezt az egész jugoszláv emigrációt, nagyon kapóra jött, hogy nemcsak belső ellenség van, hanem még a külföld is ideküldi a saját kémeit. Hát ezek voltunk mi.
– Akik közül páran még börtönbe is kerültek, nem?
– Hát, mindnyájan ültek. Az apám is.
– És aztán? Rehabilitáció?
– Utána rehabilitálták, persze, de ezek mindig is olyan kicsit felemás dolgok voltak. Amikor lecsukták, az itteni nemzetiségi lapnak volt a főszerkesztője, de mikor kiengedték, először csak T†KER-ellenőr lehetett – tehát nem volt igazán rehabilitáció. Csak szép fokozatosan konszolidálódott a helyzet annyira, hogy megint a főszerkesztője lehetett annak a lapnak.
– Tudtad-e, akartad-e őrizni a szerb identitásodat?
– Elég nehéz helyzetben voltunk az identitás megőrzése szempontjából, ugyanis az itteni délszláv nemzetiséghez nem tartoztunk, lévén, hogy nem itt születtünk, ugyanakkor az otthoniakkal – politikai okokból – szinte teljesen megszakadt a kapcsolatunk. De az ért a hazai kulturális háttér hiányzott, hiszen hosszú éveken keresztül nem mehettünk haza. Ennek a negatív mellett volt egy pozitív hatása is, az, hogy gyorsabban ment az asszimilálódás. A pontosság kedvéért hozzá kell tennem, hogy később – és ez a mai na pig is így van – az itteni délszlávok (ma már úgy mondanánk, hogy szerbek és horvátok...) nagy szeretettel fogadtak be.
Akárhányszor Belgrádban vagyok, egy bizonyos idő után elindul bennem a „haza kéne menni" – ösztön, és most már régesrég Budapestre jövök haza.
– Megtartjátok például a szerb ünnepeket?
– Igen, a karácsony és a többi – ott más az időszámítás, két hét körüli eltolódás van a naptárak között – teljesen működnek. Minden ünnepet megtartunk mai napig is a gyermekeink legnagyobb örömére, mert mindenből dupla van.
– Vannak például Szentendrén a szerb templomi búcsúk, ahol szerb zene szól, kólót táncolnak, érdekel az ilyesmi?
– Érdekel, én például nagyon jól kólóztam, ameddig idő, lehetőség, helyzet volt erre, de ez már abbamaradt. Érzek is egy folyamatos restanciát ez ügyben, sokszor van hiányérzetem emiatt. Ugyanakkor, ahányszor Belgrádban vagyok, a szülővárosomban, amellett, hogy különleges érzés az embernek tudni, hogy ez a szülővárosa, azért egy bizonyos idő után elindul bennem a „haza kéne menni"-ösztön, mint bármely más városban a világon. Tehát most már régesrég Budapestre jövök haza. De hát ez így természetes, mert min den ideköt.
– Mikor elkezdődött ez az egész délszláv őrület, a háború, mit éreztél?
– Nem kezdtem el letagadni, hogy szerb vagyok, nem éreztem úgy, hogy na most be kéne húzni fület-farkat, mert most nem járnak jó idők. Ugyanakkor úgy érzem, minden embernek szégyellnie kell magát azért, ami ott történik, függetlenül a nemzetiségtől vagy a hovaszületéstől.
– Abban az időben, amikor zenélni kezdtél, sok olyan ember alakított együttest, aki előtte valamilyen polgári foglalkozást választott, csak aztán átjárta valahogy az a bizonyos életérzés, és váltott. Hogy volt ez nálad, nálatok – hiszen ti az öcséddel már a kezdetektől fogva együtt játszottatok.
– Mi egész fiatal gyerekkorunktól érdeklődtünk a műszaki, főleg elektronikai dolgok iránt, megépítettünk a szinte kötelező detektoros rádiótól kezdve a saját tekercselésű villanymotoros vasúton át mindent. Hajómodellek, repülőmodellek, szóval magunk csiná ltunk mindent, és teljesen automatikusan, szinte magától értődően jelentkeztünk mindketten a Műszaki Egyetemre. De a zene is hozzátartozott a mindennapjainkhoz, mert a szomszédunkban egy zongoratanárnő lakott, és a szüleink polgári „csökevényességük" egy ik megnyilvánulásaként beírattak minket hozzá. Mi meg szinte kötelességszerűen utáltuk. De még akkor is átjártunk a szomszédba zongoraórákra, amikor már rég a gitár érdekelt bennünket sokkal jobban. Tehát nem teljesen autodidakta módon kezdtünk el zenélni, habár a gitár valóban egy utcáról jött hangszer volt. Jártunk az egyetemre, de közben egyre intenzívebben csináltuk a zenélést, és nekem a harmadik év felénél döntenem kellett, hogy melyiket választom a kettő közül. Nagyon sokáig eszembe se jutott, hogy m egbánjam, most sem, csak mivel az elektronikához való viszonyom a mai napig is nagyon erős maradt, kicsit mégis sajnálom, hogy nem fejeztem be. Attól még lehettem volna ugyanúgy zenész. Egyetlenegy dolog miatt nem volt nagyon választásom. Ez pedig az volt, hogy a Metróban sok akkori együttessel ellentétben rajtam és a Dusánon kívül mindenki más már profi zenész volt, tehát nem jártak se egyetemre, se sehová. És amikor el kellett kezdenem egy kicsit komolyabban egyetemre járni, nem bírtunk elvállalni egy cso mó bulit, amit ők nem jó szemmel néztek, mert közben otthon ültek, és nem kerestek egy fillért sem. De azért később nagyon jól jött mindaz, amit az egyetemen megtanultunk. Eleinte az erősítőket is mi gyártottuk, az első visszhangosító berendezést az ország ban a Dusán csinálta meg, úgy, hogy a Műszaki Könyvtárból nézte ki a különböző dokumentációkat, még csak mintadarab sem volt, hogy le lehetett volna koppintani, úgyhogy abszolút saját konstrukció volt.
Hiányzik belőlem a sikerben való fürdés vágya. Már zenélésem első éveiben megkaptam a jelzőt, hogy fapofájú.
– Az elektronikához való vonzódásodhoz képest érdekes, hogy a zenédnek nincs sok köze az elektronizált irányzatokhoz.
– Ez nem mond ellent egymásnak. Amit a közönség ismer, abban alig van elektronika, viszont az előkészületi fázisokban rengeteg. A saját kis itthoni ministúdiómban a komputer viszi a prímet, mert ma már van rá lehetőség, hogy az embernek legyen egy soksávo s stúdiója otthon, úgy, hogy közben nincs mozgó alkatrésze. Otthon gyakorlatilag mindent ki lehet próbálni, és aztán mindent el lehet játszani élőben is, a stúdióban. Tehát nem kell ott kitalálni mindent, mert maga a modellezés lezajlik az elektronikával.
– A mai elektronikus zene, a technó például nagyon megosztja az embereket, sokan azt mondják, hogy ez a kultúra vége, egy hihetetlenül nagyszámú tömeg viszont életformaként éli meg.
– Nem tudom, nincs bennem ellenérzés. Abszolút szerves megjelenésének érzem a mostani kornak, ennek a fiatalságnak. Ahogy annak idején a beatkorszak megjelenése sem volt véletlen, és hiába tiltakozott akkor annyira az egész felnőtt társadalom ellene, csin áltuk a magunk dolgát. Pedig azt is primitívnek – mai szemmel nézve eleinte az is volt –, túl hangosnak, favágásnak, a kultúra végének hitték. Engem mindig óvatosságra int, hogy magam is részese voltam egy olyan korszaknak, amelyről senki sem gondolta voln a, hogy esetleg eltart még egy ideig. A mai fiatalok zenéjében is sok olyan van, ami nekem kimondottan tetszik, ötletes, szellemes, érzem bennük a tehetséget. De ugyanúgy vannak zsákutcák is, amik valószínűleg kifulladnak rövid időn belül. Ugyanaz igaz sze rintem erre, mint ami általában a technikától való félelemre szokott igaz lenni: most mindenki fél az internettől, meg egyáltalán a komputertől, mert hogy „átveszi az uralmat„, „vége a Gutenberg-galaxisnak” és így tovább. Mint egy organikus egész része, ez is beleilleszkedik majd valahogy egy jövőbeli helyzetbe, és ott elfoglalja a maga helyét. Nem is olyan régen még sokan rettegtek attól, hogy majd a komputer fogja írni a zenét, és az milyen borzasztó rossz lesz. Ma már erre nem is gondolunk, mert zeneszer zésre senki sem használja a gépet. Egész egyszerűen egy használati eszköz. Természetesen vissza is lehet élni vele. Ezeket a zenéket, amikből esetleg bravúros hangszertudást érezhet sok laikus, meg lehet úgy csinálni, hogy negyed tempóra van lelassítva az alap, pötyögtetéssel is be lehet játszani mindent, és utána egy gombnyomásra az egész fölgyorsul, de nem megy följebb a hangja, hiszen digitálisan zajlik az egész.
– Amit te csinálsz, lényegében az első pillanattól mind a mai napig, valahogy eltér attól a kicsit exhibicionista, kicsit elvadult fővonaltól, attól a „pozitív őrjöngéstől", ami az egész beatzene volt. Benned mindig volt valami nagyon kemény önfegyelem, egyfajta kívülmaradás. A rock and roll-mainstream kirobbanása, az önkifejezés hevessége belőled egy kicsit mindig hiányzott...
– Számtalanszor fölmerült bennem is, hogy hiányzik belőlem, vagy legalábbis nem elég erős bennem a sikerben való fürdés vágya. Ahogy te is mondod, aki erre a pályára adja a fejét, annak extrovertáltnak kell lennie, és ez nálam az első perctől kezdve hiányz ott. Már zenélésem első éveiben megkaptam a jelzőt, hogy fapofájú. Az ember azért a tempót persze érzi, de semmiféle beingás, lengés vagy fejrázás vagy ilyesmi. Én ezt nem „csinálom", én tényleg ilyen vagyok. Igen, valóban, sokszor kívülről is figyelem mag amat, tehát valahogy nevetségesnek érezném, ha mégis erőltetném a másoknál bevált sablonokat, biztos, hogy nem lennék természetes. Ez valóban ellentmond a pályám íratlan szabályainak...
Az ember lassan rájön, hogy mi az, amit szeret, és mi az, amit jól meg tud oldani, ami rá jellemzően hiteles. Azt hiszem, ez a kulcsszó: a hitelesség.
– Pontosabban annak, ahogyan a legtöbben csinálják.
– Igen, mert azért a világsztárok között is sokan vannak, akikre nem lehet azt mondani, hogy túlmozogják magukat. Paul Simon például, vagy maga Eric Clapton is, a „Lassúkéz", aki szintén csak úgy álldogál ott a színpadon. És elég kevés nagyobb és időt áll óbb sztár létezik a mai napig is nála. Annyi év után már tudom, hogy a természetesség a legfontosabb.
– Hogyan írtad, írod a számaidat, hogyan készülnek el?
– Ezt nem tudom neked megmondani.
– Pöntyögsz a gitárral?
– Egy-egy szám magától értetődően, percek alatt tudott megszületni, a másikkal meg nyögtem hetekig és semmi... Tudom, hogy ez nagy szó, de ezek ihletkérdések, attól függ, hogy az ember milyen passzban van lelkileg.
– És technikailag? Megvolt mindig egy zenei alap, amire aztán Dusán megírta a szöveget? Vagy fordítva?
– Nem, szövegre sokkal nehezebb zenét írni. Néhány kivételtől eltekintve mindig előbb van a zene, aztán a szöveg.
– Ezekben a dolgokban mennyi tudatosság volt benned az elején? Egy idő után nyilván kialakult a zenei világod, amiben azután mozoghattál. De amíg semmi sincs?
– Nem hiszem, hogy ebben sok tudatosság lehetett. Ha bármilyen erényről beszélhetek önmagammal kapcsolatban, az az, hogy sosem próbáltam megerőszakolni magamat. Ez egy letisztulási folyamat, az ember lassan rájön, hogy mi az, amit csak szeret, és mi az, a mit jól meg tud oldani, ami rá jellemzően hiteles. Azt hiszem, ez a kulcsszó: a hitelesség.
– A zenészi egyéniségedbe beletartoznak olyan dolgok is, mint az orgánumod, hogy például nazalizálsz kissé. Valamint a dallamvilágod, amely kezdettől fogva egy kicsit szomorkás volt, az akkor megszokotthoz képest talán egy kissé bonyodalmasabb.
– A „kissé bonyodalmasabb„ kifejezésről eszembe jut egy történet. Amikor a „Mária volt” című dalt írtam, a Metro együttesben játszott Latzin Norbert, aki sajnos nagyon korán meghalt. A tehetségét egy Presser Gáboréhoz hasonlíthatnám. Norbert anynyira jól harmonizált, a Beatles-dalokat olyan új harmóniákkal írta át, hogy még George Martin is gondolkodóba esett volna. Lényeg az, hogy amikor Norbert meghallgatta a „Mária volt"-ot, akkor azt kérdezte kedvesen: hogy a francba jutott eszedbe ez a hülyeség? Persz e aki ismerte őt, tudta, hogy ebben a mondatban komoly elismerés is volt – pont a dal harmónia-menete miatt. Abban az időben ez a műfaj tulajdonképpen nem volt szerves része a zenei világnak, mert egy kívülről jövő társaság volt ez, és talán nem is volt me g a hajlama arra, hogy megfeleljen a megszokott összhangzattani stb. formuláknak. Nem volt nekünk tudatos vágyunk erre, csak egyszerűen így éreztük jónak. Volt bennünk egy nagy adag újító hajlam, amit később, a fejlettebb változatában akár progresszivitásnak is lehetett nevezni.
Mi gyerekek voltunk, amikor elkezdtünk játszani nem? Hihetetlen vakmerőség volt csinálni valamit, amit addig még nem próbált ki senki.
– Nem kell feltétlenül besorolni valakit egy meghatározott műfajba, mégis kíváncsi vagyok, mit gondolsz, mi az, amit csinálsz. Semmiképpen sem angolszász típusú rock, talán leginkább a rockhoz közelítő francia „új sanzon" az, amire emlékeztet.
– Sokáig én is keresgéltem, hogy hová is sorolnám magamat szívem szerint. Úgy érzem, ebben a skatulyázási kérdésben nagyon fontos szempont a kelet-európaiság. Végső soron a zenélést a külföldi nóták másolásával kezdtük, de ami később, a saját szerzeményei nkben megjelent, abban nagyon is benne volt a kelet-európaiságunk. Nem véletlen, hogy egy idő után föl is hagytam a külföldi ambícióimmal, mert teljesen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ez a dolog csak itthon működik, csak itt érthető meg. És nemcsak a ny elv miatt, mint inkább a „félszavakból is megértjük egymást" érzése miatt. Ezért nehezebb a műfaji meghatározás is. Talán az intellektuális rocknak nevezhető kategóriához érzem a legközelebb magamat, aminek van egy kinti vonulata is – például Paul Simon, h a már emlegettük. Vagy Bob Dylan – vagyis azok, akiknek a dalok szövege legalább olyan fontos volt, mint a zene. Akik a saját véleményüket is így akarták milliókhoz eljuttatni.
– Térjünk vissza még egyszer a történet elejére! A hatvanas évek legelejétől zenélsz. Ez még az az idő, amikor a rockzene nem volt bevett dolog itt, Magyarországon. Aztán lassan befogadták. Hogy volt ez a te konkrét esetedben, amikor a megtűrtségből od áig jutottak a dolgok, annyira követelték a hallgatók ezt a zenét, hogy nem lehetett többé megkerülni?
– Ez elég korán megtörtént, és mint minden, ez is azért konkrét személyektől függött, például a Keszler Pali bácsitól, aki az ORI igazgatója volt hosszú éveken keresztül, vagy a Borstól, a Hanglemezgyár igazgatójától. Mindketten közvetítettek, egy apparát us képviselői voltak, de nem volt mindegy, hogy mennyire mertek ezen belül lavírozni. Persze, mint annyi minden, ez is át volt politizálva. De, szemben más szocialista országokkal – nem véletlenül voltunk mi sokáig a rocknagyhatalom Keleten – nálunk minden gyorsabban ment. Kezdettől fogva megjelent egy kettősség: megtűrtek voltunk, de használtak is bennünket. Hogy mást ne mondjak, a KISZ az első perctől kezdve fölfedezett minket, és egy idő után alig volt KISZ-rendezvény, ahol ne valami rock- vagy beatzenek ar játszott volna, mert a tömegvonzó hatását rögtön kiszúrták. Támogatottak sosem lettünk hálŐ istennek, mert akkor az NDK-s bandák sorsára jutottunk volna. Ott attól halt meg a rockzene, mert a nyugatnémetek miatt folyamatosan kompenzáltak, állandóan nyomták bele a pénzt a keletnémet rockzenébe, aztán állami zene lett belőle. Nekünk ilyen szempontból mázlink volt. Azt hiszem, az első hivatalos elismerés a Liszt-díj volt, amit a Koncz kapott, a Presser meg én. De ez már jóval később történt, 1982-ben.
– Tehát rájött a KISZ például arra, hogy sokkal egyszerűbb odavonzani embereket valamilyen rendezvényre, ha ott vagytok ti például, mint ha csak november 7-ről szól a dolog? Nem éreztétek egy kicsit hülyén magatokat emiatt?
– Mi ezt azért elég lazán kezeltük, a magyar zenekarok nem dörgölődztek a hatalomhoz. A hatalom meg nagyon is tisztában volt vele, hogy nekünk ezért köszönet jár. Nem volt megalázó helyzet soha, azt hiszem, ezt ki tudtuk védeni, már csak azért is, mert az első perctől kezdve nyilvánvaló volt, hogy inkább nekik van ránk szükségük mint fordítva. Soha nem szorultunk rá, hogy a hatalommal bratyizzunk. Erre a mai napig is büszke vagyok.
– Szerinted miért van az, hogy miközben új meg új műfajok, nagyon jóféle dolgok is születnek, mégis újratermelődik az a közönség is, amely pont a hatvanas években gyökeredző rockzenét, vagy ennek a korai elágazásait kedveli?
– Azt hiszem, hogy erre a rejtélyre ott lehet a válasz, hogy az ötvenes évek végétől egy olyan váltás történt, aminek a hatása a mai napig is tart. Létrejött az akkori, felnőtteknek szóló tánczene helyett egy ifjúsági zene. Pont ez a generáció volt az, am elyik hirtelen szinte a gyerekek zenéjévé tette ezt. Hiszen mi gyerekek voltunk, amikor elkezdtünk játszani, nem? Valami hihetetlen vakmerőség volt ebben az egészben, elkezdeni csinálni valamit, amit addig még nem próbált ki senki. Az én esetemben ez eg y de facto történethez kapcsolható. A hatodik kerületi ifjúsági klubban, a későbbi FMK-ban, ahova gimnazistaként jártunk szombat-vasárnaponként, játszott egy hagyományos zenét játszó szalon- vagy dzsesszzenekar, zongora, bőgő, dob és egy elektromos gitár. Amikor elkezdtük a zenélgetést, tényleg megmagyarázhatatlan bátorsággal kértem meg a gitárost, akit Sugár Györgynek hívtak, és később a gitártanárom lett, hogy hadd szálljak be, kicsit játszani valamit. Aztán a mi, alakulófélben lévő zenekarunkkal a végén lecseréltük az ott játszó teljes zenekart. Ez pár hónap alatt zajlott le, ők vidáman büféztek, mi pedig már komplett blokkokat játszottunk le. Tehát valóban egy generációváltás zajlott le akkor, abban a klubban, azon a színpadon. Ugyanez zajlott le világmé retekben is. Talán ezért van ez a folyamatosság, mert egy ilyen típusú és mélységű váltás azóta sem történt még egy. És nem véletlen, hogy a mi gyerekeinknek újra tetszik a Beatles. Miért is ne? Ma is születnek olyan dalok, amilyeneket akkor írt a Beatles, mert például vokálisan azóta sem született igazán semmi új. Az, hogy van technó, meg drum and bass és így tovább, nem más, mint ugyanannak a fának a további szerteágazódása.
– Évtizedek óta a szakmában vagy. A rutin kifejezést általában rossz ízzel használják, de a rutin elsősorban azt jelenti, hogy az ember tudja a szakmát, hogy tudod a szakmádat.
– A profizmus tulajdonképpen sok-sok apró rutinból áll.
– De lehet úgy profinak lenni, hogy ez mégse tűnjön rutinszerűnek?
– Azt hiszem, nekem azért nem kell ettől félnem, mert mindig nulláról induló csatának érzem azt, ami éppen következik. Mondjuk az áprilisi turnémat vagy a májusi Sportcsarnokot. Valahogy mindig azt érzem, hogy a jól bevált dolgok már nem elegek, ugyanakkor nem akarok eltérni a fővonalamtól sem. Szóval nem könnyű. ňgy kell tudnom megújulni előadásról előadásra, hogy közben az összbenyomás mégis az állandóság legyen. A színvonalból sosem akarok engedni, és akkor a többi talán szinte már gyerekjáték lesz. Elvb en ilyen egyszerű ez, de a gyakorlatban ehhez az általad emlegetett, jó értelemben vett rutinhoz sok-sok év kell.
– Egy-egy koncert mennyiben egy precíz forgatókönyv precíz megvalósítása és mennyiben improvizáció? Megérzed például, hogy talán mégsem azt a számot kellene eljátszani, amit terveztél, hanem valami mást?
– Minden koncert olyan, mint egy színházi előadás, ahol nagyon komoly gépezetet kell folyamatosan összhangban tartani, tehát nem lehet rögtönözni. Ellenkező esetben a szerencsétlen világosítók például nem tudnák, mi van, hiszen ott van előttük egy forgatók önyv. De a zenészek sincsenek ilyenkor könnyű helyzetben – gondoljunk csak a hangszerváltásokra. Ha két akusztikus gitár van beírva két egymás utáni számban, és én „műsoron kívül" egy elektromos gitárra írt dalt kezdek énekelni, az elkésett hangszerváltás miatt a szegény gitáros kimarad az első nyolc taktusból. Különben előfordul néha, hogy tévesztek és kihagyok egy nótát. Ilyenkor tényleg kitör a pánik...
– Az előbb a számok születéséről szólva az ihletről beszéltél. Ez mind a mai napig működik nálad?
– Én nem vagyok túl termékeny szerző. De azt hiszem, az igazán termékeny szerzőknek is vannak jobb és rosszabb napjaik. Van, amikor a határidő szorít és meg kell szülni azt a bizonyos számot, és olyankor szoktuk mondani, hogy nincs jobb múzsa, mint a határ idő.
– Amikor egy számot előadsz, mindegy, hogy a sajátod vagy nem?
– Nincs különbség. Például a legújabb lemezemen nincs saját nótám, pedig írtam kettőt is, de az első másodperctől kezdve úgy voltam, hogy az egész lemez a fontosabb, és nem az, hogy legyen rajta két nótám vagy nem. Ezért nem is különösebben érzem a különbs éget. Nyilván ez azért is van, mert abban a szerencsében van részem, hogy a szövegek mindig ugyanazok, tehát a Dusán írja őket mindig, másrészt ez egy kialakult szerzői gárda, tehát csak olyanok írnak már nekem, akik nem állnak tőlem távol. Sokszor közeleb b is állnak hozzám ezek a dalok, mintha én írtam volna őket.
Kovácsy Tibor