1988. február 20. szombat
Akit egy ország a keresztnevén szólít
Zorán a koncertszervezésről a szakszervezetről, a színpadról
Sztevanovity Zorán. A rockmuzsika barátainak vajon be kell-e mutatni a magyar könnyűzenei élet legendás alakját, az egykori beatnemzedék egyik bálványát, a kortárs rockzene meghatározó előadóját, akit egy egész ország csak a keresztnevén emleget? Bizonyára nem, hiszen a könnyűzene iránt érdeklődők már betéve tudják, ismerik a reá vonatkozó adatokat. Megszokhattuk már azt is, hogy ha mozgolódás támad a hazai popzenében, Zoránnak – a könnyűzenészek szakszervezete elnökének – feltétlenül van valami köze a dologhoz. A közemúltban például úgy nyilatkozott a Tv-híradóban, hogy az idén nyáron szeretnék megrendezni a Kelet-Nyugat rocktalálkozót Los Angeles, illetve Budapest központtal. a sikeres Live Aid-hez hasonló koncert szervezése körül azonban már elcsendesedtek a hírverések.
– Sok újat nem tudok erről mondani, hiszen az ügy nem éppen látványos stádiumban van. Tény viszont, hogy mindkét fél akarja a koncertet. Az amerikaiak nemcsak az üzlet miatt, hanem a kezdeményezés politikai vonatkozásait, a kapcsolatkeresést is szem előtt tartják. Most a műholdas közvetítésnél rekedt meg a dolog; a vonalak túlterheltek, hosszú időre előre lekötöttek. Eredetileg mi ez év nyarára terveztük a koncertet, most 1989 tavaszára módosult a dátum. Amennyiben újabb halasztásra leszünk kényszerítve, nem sok értelmét látom az egésznek, tudniillik most adott az a politikai helyzet, amely kedvezne egy efféle vállalkozásnak.
– Egy ilyen világraszóló esemény szervezése és a saját koncertjei, turnéi mellett még futja az erejéből a hatszáz tagot számláló szakszervezet vezetésére is?
– Zenésztársaimmal együtt társadalmi munkában csináljuk, mindenki a szabadidejéből áldoz rá. Az új évben ez kétségkívül több munkát kíván. az adórendelettel szaporodnak a gondjaink és azok az ügyek, amelyekben a szakszervezeti tagságot kellene védenünk. Feltételes módban mondom, mert úgy látom, hogy a magyar szakszervezeti mozgalom fogyatékosságai az utóbbi időben egyre inkább felszínre kerülnek. Közelebbről arról van szó, hogy a szakszervezet létkérdésekbe való beleszólása minimális. Kicsiben ez ránk is igaz, s ez abban nyilvánul meg, hogy mindenütt kérni vagyunk kénytelenek, olykor az érzelmekre hatva is, csakhogy sikert remélhessünk. Szomorú dolog ez, mert sokszor az érveknek önmagukért kellene beszélniük. Aki a nemet kimondja valamilyen ügyben, nem kell tartania semmiféle ellenhatástól. Az útiköltség problémája például egy idő után megoldottnak látszott, de jött az új adórendelet, és a feje tetejére állt az egész. Bevételeink utáni adózás is nem kevés gondot okoz most. Hogy vannak-e eredményeink? A Szerzői Jogvédő Hivataltól a szakszervezetünk számára átutalt összegekből tudunk 100 ezer forint kamatmentes kölcsönt adni – hangszervásárlásra és lakásszerzésre.
– A közösségért vállalt szervezési gondok ellenére az utóbbi években kialakult az a Zorán-image, amely üde színfoltja, könnyűzenei életünknek. Megformálásában mennyi szerepe volt/van önnek, Pressernek vagy Dusán öcsének?
– Az, hogy magamnak mennyi, nem tudom, a többiekét viszont igen. A Metró-korszak után volt egy átmeneti időszak az életemben, de akkor is felléptem, talán többször is, mint azelőtt. Ezután következett Presser Gábor ajánlata, csináljunk szólólemezt, ugyanis vannak a tarsolyában olyan dalok, amelyek az én világomhoz közel állnak. A kezdőlökést tehát ő adta. Dusán szöveget írt, mégpedig egyre érettebbeket. (Ez persze nem jelenti azt, hogy én nem vállalom a metrós szövegeket.) Számomra az élet nagy ajándéka, hogy olyan verseket énekelhetek, amelyekkel maximálisan azonosulni tudok. A zene és a textus teljesen harmonizál a habitusommal. Gondolkodtam már én is azon, hogy melyik skatulyába tudnám belepréselni magam, illetve a stílusomat. Megítélésem szerint azok közé tartozom, akiknek a dalaiban a szöveg nagyon fontos. Van külföldön is egy ilyen irányzat, de nincs megnevezve. Talán intellektuális rockzenének hívnám, ezt érzem magamhoz a legközelebbinek.
– Zenéjük – legalábbis az utolsó lemezük anyaga – rokonságot mutatta Dire Straits együttes zenéjével. Mi okozta a „találkozást"?
– Úgy érzem, Mark Knopfler, Presser és én valami hasonlót akarunk zenében. Példaképeink is közösek, mindenekelőtt Bob Dylan nevét kell említenem. A Dire Straits kitartó, letisztult, egyszerű zenét játszik, olyat, amit én mindig is szerettem. A muzsika manipuláltságában is, azt hiszem, közösek vagyunk. A Szép holnap című lemezünkön szerepel egy szám, amelyet nekik ajánlottunk. Elindítottuk hozzájuk a dalt, azonban még nincs visszajelzés arról, hogy megkapták volna.
– Szólólemezeit végigböngészve, úgy tűnik, elég ritkán csillogtatja meg zeneszerzői képességeit.
– Volt régebben egy-két nóta, amelyet én szerezetem, például a Mária volt, Kócos kis ördögök voltunk címűek. Van azonban bennem önkontroll, és ez talán erősebb, mint kéne. Szerzek dalokat, de ha nem lenne a közelemben Presser vagy Dusán, akik ösztönöznek, nem kerülnének fel a lemezre. Úgy gondolom, nem az a fontos, hogy ki jegyzi a dalt, hanem hogy a lemez legyen jó.
– Koncerteken visszatérő szám az Apám hitte című szerzemény. Tekinthető ez egyfajta ars poeticának?
– Számomra meghatározó ez a dal, egyik legjobb szerzeményemnek tartom. De szöveg a lényeg: egy olyan háttér bontakozik ki előle, amelyikről nehéz beszélni. egy generációnak, apáinknak a helytállásáról van szó benne, mégpedig egy nehéz történelmi korszakban. akárhányszor eléneklem, a hatása alól nem tudok kikerülni, mert nem kopik a belső töltése, a mondanivalója.
– Öt sikeres lemez után pályája csúcsán érzi magát, vagy feltűnt már a horizont?
– A horizontot még nem szeretném látni egy ideig, mert nincsenek visszavonulási terveim. Annál, aki színpadon dolgozik, előbb-utóbb felmerül a kor kérdése. Én azonban nem érzem problematikusnak azt, hogy valaki ötvenévesen is kiáll a színpadra. Ha az ember természetesen halad a saját korával: a a színpadról nem „jön le„ a mesterkéltség érzése. Hogy a pályám csúcsán vagyok-e? Amikor az első lemezem megjelent, áttörés volt és azt hitte, ezt nem lehet túlszárnyalni. A kritika most mégis azt mondja, hogy a legutóbbi albumom a legsikeresebb. Úgy érzem, hogy van még bennem több, is. Nem akarom, hogy kihűljön az előző lemez sikere. Természetesen az ember nem a mindenáron való sikerre hajt, hanem megpróbál valamit letenni az asztalra, s ha ennek értéke is van – az utókor talán igazol bennünket – az külön jó. Mindezt úgy szeretném csinálni, hogy a közösségtől ne szakadjak el, mert az a „halálomat” jelentené...
Jurkovics János