Élet és Irodalom
1987. július 17. péntek
Most itt vagyunk
A borítón nagy, kék szemű gyermek; úgynevezett Highkey fotóseljárással kifehérített kép. A borító hátoldalán viszont majdnem egészen sötét fotón – Lowkey – Zorán látható, már amennyire látható, gitárjára támaszkodva. Az album címe: Szép holnap.
Ha kinézek az ablakon, ha jobban magamba nézek, vagy ha csak kinyitom a rádiót, ezt a címet csakis iróniának tekinthetem.
Az is.
Láttam egyszer egy karikatúrát, Gary Larson készítette. A képen valami rózsaszín, sík mezőn csupasz, szőrszálszerű fák meredtek az égbe, s a két kis furcsa, groteszk, bolhaféle teremtmény egy olyan turisztikai táblát nézegetett, amelyen az elveszett turistákat szokták tájékoztatni, hol is vannak éppen most. Nos, ezen a táblán ezúttal egy kutya volt látható, s a kutya fenekéhez egy nyíl vezetett, felirattal: „Ön most itt van!"
Jó tudni, hogy hol vagyunk. Jó tudni, hogy akad énekes, aki kimondja, aki fanyar mosollyal képes a szép holnapra utalni, s ha van ilyen, hát dalban legyinteni egy jó nagyot.
Ritka egységes, korszakos hanglemez született az LGT-produkció gyárüzemében ezúttal. Csak a hetvenes évek elején megjelent nagy angolszász albumokhoz, Dylan, Simon és Garfunkel helyzetjelentésbe csomagolt segélykiáltásaihoz vagy Cseh Tamás hasonló, legsikerültebb dalaihoz hasonlítható.
Sztevanovity Zorán igazán joggal nyilatkozhat a beat-nemzedék nevében, hiszen jószerével ő volt az első, aki a gitár nyakába kapaszkodva, a mikrofon elé állva hangot adott ennek a nemzedéknek. Ha csak azon búsongana azonban, hogy ‘64-ben bezzeg nem így gondolta, olyan volna ez a lemez is, mint a Nagy Generáció számos más lemeze. (Most ne vitatkozzunk azon, hogy létezett-e vagy sem ez a nagy nemzedék; hallgassuk inkább.)
Van ilyen dal is, persze, a lemezen (Hé ‘67), de Zorán, Kern Andrással duettben, itt sem csak az 1967-es popszcénára utal, gondolom, amikor úgy folytatja, hogy „s a jelenhez ha hozzászólsz, a vége az, hogy hé ‘68. S azt hiszem, nosztalgiázásnál a dal utolsó strófája is több: „És hatvanegy-két-há-négy-öt-hat-hét hatvannyolc, hát mért volt olyan rettentően szép mind a nyolc? Mert azt hitted, mint annyi jó bohóc, hogy a lényeghez is hozzászólsz".
Szóval Zorán nem a beatgenerációt vállalja föl ezen az albumon szerzőtársaival, Presser Gáborral, Sztevanovity Dusánnal, Gerendás Péterrel, hanem a negyvenesek féllábbal beérkezett, sok szemmel kinézett, nehezen befogadott nemzedékét.
Zoránnak és öccsének, dalszövegei írójának, persze maguknak is kijutott ebből a korból. Édesapjuk, a Rajk-per egyik utóperében elítélt jugoszláv kommunista, hosszú börtönbüntetését töltötte gyermekkorukban, s így a testvérek teljes súlyával érezték az akkori mát. (Erre utal a Mark Knopfler-Dire Straits Why Worry című dalából magyarított szép holnap, különben alighanem az album legszebb, legsikeresebb dala, majd, mintegy válasz gyanánt az Ahogy volt, úgy volt: „Ma is gyanakodva figyel, aki attól fél, ami volt. Ma is magabiztos nagyon, aki abból él, ami volt...")
Ebben a szomorkás, ám nosztalgiamentes visszatekintésben jut hely azért a kisebb-nagyobb mítoszoknak is: aki emlékszik a Mária volt című egykori Metró-dalra, az meg fogja érteni, miről szól most a Szép Júlia című nóta, s a rock kedvelői alighanem meglepődve hallgatják a Valaki mondja meg című popfesztiválos dal gitárriffekkel teli, izgalmas, újszerű változatát is.
Egészében az ember csak örülhet ennek a lemeznek: Zorán nyolcadik albumának. Hosszú hallgatás, szünet előzte meg, de most már érteni, miért. E piacorientált korban, adóügyi okokból nagymamák, fél-analfabéta feleségek és unokatestvérek nevén két nap alatt írt, négy nap alatt fölénekelt, öt nap alatt eladott és fél év alatt felfelejtett nagylemezek korszakában merész dolog hallgatni.
S aztán nagy dolog így megszólalni.
Szántó Péter