Dáridó – avagy a szocializmus vége

	• Nyomtatás

Élet és Irodalom

1998. május 8. péntek

Kádár – mondják, akik ismerték – nemigen kedvelte és nem nézte, így hát nem is nagyon értette a televízió kulturális jelentőségét. Bizonyítékként talán érdemes lesz egyszer újra végignézni öregkori interjúit: a gyanakvás például, amellyel Sugár Andrást méregette, mennyiben szólt a fegyelmezhetetlen és kiismerhetetlen masinériának, és mennyiben a Párt amúgy nem túl ellenséges riporterének. (Az MSZMP első titkárai mindig zavarban voltak a technológia teremtette ideológiai fölénnyel. Amikor Kádár után Grósz Károly Disneylandben majdnem megbolondult a gyönyörűségtől, akkor egyrészt szégyelltem, hogy ugyanabba az állampolgárság kötelékébe tartozom, mint az az ember, másrészt egy életre megtanultam, hogy mire vezet, ha a populáris kultúrát nem vesszük komolyan. Grósszal sem történt más, mint – a mítosz szerint – az indiánokkal.

Aczél okosabb ember volt, s ha nem ismerte ki magát jobban az új világban, legalább igencsak gyanakodott a technológia erejére, s tudta, hogy a Szabadság téri épület nem pusztán a politikai hatalom fenntartásának nélkülözhetetlen eszköze, hanem a Párt kulturális missziójának fontos fegyvere is egyben.

Az MSZMP, amelyet a mindenki életének jobbítása (felforgatása) iránti vágy hevített, s amely nem ismerte az illetéktelenség fogalmát, nyilván pontos vízióval rendelkezett a televízióról is, amelyet mindenekelőtt a felvilágosítás leghatásosabb eszközének tekintett. Sok-sok értelmiségi és politikus – akik egyébként szinte semmiben nem értettek egyet – megegyezett abban, hogy a televíziózás nem a tömegkultúra piacon már rendelkezésre álló javainak elterjesztésére való, hanem a magas kultúra korszerű reprezentációjával járó modern identitás megteremtésére. Németh László épp úgy a nemzet jobbításának páratlan lehetőségét sejtette meg – tragikus és felemelő tévedés – a televízióban, mint a Szabadság tér nem egy névtelen pártbürokratája, akik ugyancsak átlátták, hogy az MSZMP által diktált kulturális hierarchia érvényre juttatásának nincs hatásosabb útja, mint a képernyők előtt üldögélő milliók folyamatos nevelgetése. Így a magyar televíziózás hogyanja, minősége évtizedekre különféle értelmiségi ideológiák és csoportok közötti versengés terepe lett: mindenki akart valamit a közönségtől, ki-ki saját ideológiai meggyőződésének megfelelően alakította az aktuális névsort és kurrens hierarchiát. Mindenesetre tény, hogy az MTV műsorpolitikai alapelvei 1957-1989 között az értelmiségiek magas kultúráról alkotott elképzeléseinek feleltek meg, s a jónép – az adott évjáratnak megfelelő mértékben – távol volt tartva az úgymond egyszerű giccstől, a semmitmondó ürességtől. Mindez egyáltalán nem olyan egyszerű játék, mint azt az első pillanatra hinnénk. A Szabadság tér mindig illetékes elvtársai tehát kíméletlen érdekérvényesítéssel definiálták a kortárs magyarországi kultúra fogalmát: azaz kizártak abból bármit, ami úgymond politikailag ellenséges, gyanús, illetve – rosszabb esetben – értelmezhetetlen volt. Ha egyszer valaki majd megírja a Stúdió történetét, akkor pontosan látni fogja ezt a kettősséget. Érdi Sándor és munkatársai szándékos vaksággal tudomást sem vettek a politikailag „gyanús" vonatkozásokról – mit nekik neoavantgarde, ez meg az –, viszont tényleg eszükbe sem jutott, hogy a kulturális színkép – feltehetően – tágasabb, mint azt a felvilágosító kedvű értelmiségiek elképzelni szeretik. Konrád Györgyöt vagy Szentjóby Tamás feltehetően ismerték, csak épp nem kedvelhették, ellenben a Bugyi fivérekről vélhetően nem gondoltak semmit. Azt biztosan nem, hogy rájuk is tartozna. Tehát a Szabadság tér tudomást sem vett arról a milliók által fogyasztott populáris kultúráról, amely a megannyi nem felső és nem is mindig középosztályba tartozó elv- és polgártárs ízlésén túlmutatott. Magyarán a Kádár-korszak egésze alatt fennmaradt az ellentmondás: a szociális megváltásra ítélt tömegek gazdasági előrejutásuk helyett egyre inkább csak a kulturális elnyomásban részeltettek, amennyiben a média reprodukcióiban gyakorlatilag soha nem láthatták viszont saját kultúrájukat. A 60-as, 70-es években a gazdasági homogenizáció és a kulturális dominancia még együtt jártak, azaz működött a mi kis melting pot-unk. A 80-as évekre egyre inkább a gazdasági lemaradás és kulturális marginalizálódás maradt. Míg egykor úton voltak egy új kohéziót teremtő magyar társadalomban, amelyben a giccsnek és a többi kultúrmocsoknak nincs helye, addig a rendszer vége felé a szociális biztonság álma egyre tarthatatlanabb lett.

De amúgy a „csak tiszta forrásból" volt az egyedül érvényes jelszó: a giccs, a populáris kultúra nem értelmiségiek által legitimált formáinak a visszaszorításában Kassák éppúgy érdekelt volt, mint Kodály, Vas István éppúgy, mint Illyés Gyula. Az Egy szerelem három éjszakája mégiscsak civilizáltabb és kifinomultabb volt, mint sok más.

Ami azt illeti, a kulturális hegemóniából kiszorultak a rendszerváltás után sem kerültek sokkal jobb helyzetbe. A politikai cégért ugyan rendszeresen cserélték, s e tekintetben komoly változások is végbementek, de mindaz, ami a Kádár-korszak televíziójából és rádiójából ki lett felejtve, az gyakorlatilag továbbra is a margón kívül maradt. Nevezetesen a mindennapi alsó-középosztálybeli és szegénykultúra bizonyos rítusairól, gyakorlatáról, így a mulatozás azon formáiról van szó, amelyek nem kapcsolhatóak egyetlen értelmiségi ideológia által preferált formához, illetve – különösképp ami a könnyűzenével való kapcsolatot illeti – nem tartoztak egyetlen csoport anyagi érdekkörébe sem. Hiszen ne felejtsük el, hogy a kulturális hierarchia fenntartása annyit jelent, hogy az ízlést kulturális tőkeként, az elnyomás eszközeként használjuk, s a nem reprezentált tömegek marginalizálódása kevéssé vidám folyamat. A szocializmus elmúltával az ízlés általi elnyomásnak végképp semmiféle ideológiai, utópikus indoka nem maradt, pusztán a tömegek fékentartásának igénye állandósult. Utópia és az e világot túlvilággal összekeverő szélhámos ígérgetések hiányában nehéz lenne megmondanunk, hogy az A típusú muzsikától miért is óvjuk a népet, míg B zenész programja csak úgy árad a csatornákból. Persze tudjuk, hogy a könnyűzene – ahogyan tehát a piac felé közeledünk – régióiban a hierarchiát már slágerlistának hívják, és komoly pénzt ér. Magyarán a Bugyi fivérek, a Három plusz Kettő, Lagzi Lajcsi, Zámbó Jimmy és társaik: mindazok, akiknek kazettái mindenféle engedélyezés nélkül feltűnnek a nyolcvanas évek elején, s terjedtek, terjedtek ahogy senki nem hitte – nos, mindezek a szereplők nyilván komoly konkurensei lehettek volna a Neoton famíliának, illetve Presser Gábornak éppúgy, mint az Állami Népi Együttesnek és az Operettszínház mókás estjeinek.

Hosszú, roppant hosszú évek teltek el úgy, hogy a legitim kánonon kívül egy sor kulturális termék tűnt fel a piacon, amelyre épp oly lelkesen tüzelt Kodály nevében a Hivatal, mint a jól felfogott piaci érdekében – teszem azt – Korda György és Bródy János. Igaz, ami igaz: a hatvanas-hetvenes években a populáris kultúra frontjai valóban elég bonyolultak lettek: az ellenkultúra először a könnyű műfajokra csapott le. Vámosi János helyett Bródy János. A magyar Frank Sinatra hiába tudott énekelni – kulturálisan érdektelen lett, míg a Magyar Bob Dylan hiába nem tudott és nem is tanult meg sem énekelni, sem különösképp zenélni – mégis az igazi kulturális hérosz lett. Vámosi egyszerűen dalokat énekelt, az Illés együttes milliók életét és kulturális önidentitását változtatta meg. Az ellenkultúra aztán, mintegy két évtized alatt – csak úgy, mint a világon mindenütt – a big business része lett, John Lennon hosszú évtizedek óta halott, takaros kis özvegye pedig mintha még a zsebpiszkafát is hasznosítaná.

Amikorra tehát a politikai szabadság órája ütött, addigra a helyzet úgy alakult, hogy a hajdani ellenkultúra beverekedte magát a hierarchiába. Igaz, a kései Omega tevékenységéről, vagy épp Bródy János némely dalairól elmondhatjuk, hogy épp úgy semmiféle kulturális reflexiót nem váltottak ki, mint egykoron Vámos János – azzal a különbséggel, hogy az eredeti magyar rockzenész-felhalmozással beérkezett nemzedék ritka ügyes érdekérvényesítő képességről tett tanúbizonyságot. S akik alant és kint voltak mindezen, azok továbbra sem találták meg dalaikat a slágerlistákon, nem láthatták hőseiket a televíziójukban – bár a populáris kultúra nem értelmiségi hőseinek kizárása egyre kínosabb és egyre nyilvánvalóbban piaci kérdés lett.

De tény: 1990-1998 között a magyar média, Hankiss és Nahlik, Csúcs László és Hajdú István uralma alatt s attól függetlenül, vidáman és töretlenül fenntartotta a Kádár-korszakban megteremtett kulturális hierarchiát: egyre öregebben és ziháló lélegzettel, de itt vannak az álpopuláris kultúra álhősei, míg a jónép által kedvelt Jimmy továbbra is maradt a félhomályban.

(Az álpopuláris kultúrából csak kevesen indultak el felfelé, mint például Zorán, aki már a Demokratikus Charta típusú univerzalisztikus értelmiségi indentitás egyik legautentikusabb képviselője lett. Ami azt illeti, nem sokért adná a Fidesz vagy az MDF, ha jutna nekik egy olyan értelmiségi, aki egyrészt megtölti a Sportcsarnokot, másrészt hitelesen és szépen elénekli mindazt, amit az SZDSZ szeretett volna eldadogni, s amiről az MSZP Vitányi-féle értelmiségijei álmodnak.)

Az érdes populáris kultúra kizárása az elmúlt években már-már röhejes lett: az ideológia oda, a politikai legitimitásnak nyoma sincs, csak a reprezentációból való kizárással fenntartott elnyomás maradt. Az MTV-ben sorra feltűnik a 30-as, 40-es... 80-as évek összes sikerzenekara: előbb-utóbb a munkásőrség kis fúvóskórusa is felléphet a Dolly Roll és a Hungária társaságában. Az állami segédlettel fennmaradt álpopuláris kultúra olyan benyomást kelt, mint a Tussaud-féle panoptikumban a horror-szobák – ami a múzeumi kultúra extrémitás rovatába sorolható.

S most, május elsején, a TV2 lagzi Lajcsi Dáridójával véget vetett a Kádár-rendszer örökségének, a hierarchia egy csendes estén összeomlott. A Dáridó egyrészt egy kicsit unalmas és nem különösképp lényeges műsor: az ilyesfajta mulatós zenének épp elég estét szentel a német RTL, illetve az ORF. Ott is hallatszik a sramli és mindenfajta ártatlan malackodásra terep nyílik. A Dáridó mindennek igaz és autentikus magyar megfelelője, amelyben a mulatós zene egykori királyfia immár médiahatalommá érett hőse, Lagzi Lajcsi olyan sztárok társaságában lép fel, mint a magyar Andrea Bocelli, Zámbó Jimmy, aki saját dalai mellett még két magyar nótát is elénekelt, hogy a jobb körökben mindenki olyan ideges legyen, amilyen csak tud, illetve a nép csak mulasson, ahogy belefér.

Másrészt a Dáridó egy korszak kezdete, ekkor tűnt fel először a magyar médiában – leszelídítve és roppant óvatosan – az első szelet abból a tortából, ami milliónyi magyar ember mindennapi kultúrája, először hangzottak el azok a dalok, amelyeket amúgy mindenki ismer, s amelyeket ki kedvel, ki nem, ki rajong értük, ki hányingert kap tőlük. A Dáridó tehát tükör, amelyet mi, mai magyarok tartunk – végre – magunk elé, s ha belepillantunk, és nem tetszik, amit látunk, akkor csak magunkat okolhatjuk. Mert Lagzi Lajcsi és Zámbó Jimmy mi vagyunk ám: Torgyán Józsefestül és Horn Gyulástul, mi, mai magyarok búsan és vidáman.

Kínos, nem kínos: a Dáridó ellen nehéz kifogást emelni – lehet viszont nem nézni. Nehéz ellene kifogást emelni, merthogy ez itt végre nem az amerikai kultúrmocsok, nem is a ciberizé, nem az angol nyelvű portálkultúra, nem a vadnyugat liberális nemzetrombolásainak egyike. Erre aztán senki nem mondhatja, hogy nem mai és nem magyar, ugyanis mindez legalább annyira autentikus népi, mint amennyire Torgyán József hazánkban paraszt lehet, s amennyire Orbán Viktor és Kövér László úgymond polgár. (Utóbbinak ugyanis Márai Sándort nevezhetjük például, aki soha egy pillanatig nem állt volna szóba kora Torgyánjaival és Lezsákjaival, s aki az emigráció mélyén soha egyetlen napig nem beszélt félre. Orbán Viktor ellenben azt állítja, hogy Torgyán nagyra becsülhető egyén, ami arra vall, hogy az MPP elnöke éppúgy van a polgári tisztességgel, mint Hyppolit a lakájban szegény Kabos Gyula újgazdagja a fürdővel, melyben – mint azt komornyikjától hallja – naponta illő megmártózni.)

Csakhogy van ám itt egy hatalmas különbség. Mert ugyan meglehet, hogy Lajcsi és Jimmy dalai nemigen mennének át a Bartók, Kodály teremtette vizsgán, azaz zenei pedigréjük homályos, de – a politikai világ ócskaságával szemben – ezek az emberek legalább nem tűnnek cinikusnak.

S ez a Dáridó világának kulcskérdése.

Mert mi is történt ebben a műsorban tulajdonképp, túl azon, hogy Lajcsi és Jimmy énekeltek, illetve a nép ringatózott. Az például, hogy Jimmy, akinek ékszerei, öltönye további kutatásokat érdemel, odaszólt, hogy „Egyszer megjavulok még, meglásd majd„ című dalát most itt akkor a feleségének énekli el, s tette is. Odaállt az ő asszonya elé, és azt énekelte annak fáradt és szomorú szemébe: „néha könny van a két szemeden... mennyi bánat ért, tudom már rég, de egyszer megjavulok még, meglásd majd, s a hosszú út majd véget ér”. Odatérdelt elé, belenézett a szemibe, és énekelte neki. Ilyet még nemigen láttam a magyar televízióban. Aztán táncolt is gyermeke anyjával – kicsit meg is csókolták egymást – miközben azt énekelte néki... „Nem bántad meg, ugye nem bántad meg, kérdezem százszor, ugye nem gondolsz rá, hogy jobb volna máshol..." Még a gyerek is ott volt, s az is azt üvöltötte, hogy Jimmy, meg hogy papa. A szomorú és szelíd asszony csak nézte az ő Jimmy-jét, a közönség tapsolt és sikoltozott.

Mármost az értelmiségiek és kényesebb ízlésűek ilyenkor megvadulnak és heteken át Balzacot és Thomas Mannt kell, hogy fogyasszanak a mérgezés ellen. Csakhogy nem épp az értelmiség ízlése itt a nagy kérdés.

Hanem az, hogy mindezt üres – üzleti – cinizmusnak tekintsük-e, vagy nem csak annak. A kérdés zavarbaejtő. Hogy világosabb legyen: százezreknek, adja ég, millióknak önti el a szemét a könny, ha – felteszem – meghallgatják Don Giovanni-t, mások érzékenyen reagálnak Rómeó és Júlia halálára. Ülnek a színházban és megrendülnek a sors kegyetlensége felett.

Mi van azonban azokkal, akik ülnek otthon, s Jimmy feleségének drukkolnak, és az ő szemüket önti el a könny, amikor a külkerületek hőse belenéz asszonya szemébe és azt énekli: „szeretem a cigányzenét/ az italból sosem elég/ rohanok egy szörnyű sötét elmúlt elébe/ éjszakáról éjszakára azt huzatom a csárdába, vége van, már vége.. hadd menjek a feledésbe, vigyetek a temetőbe, írjátok egy szürke kőre...„ stb. Ez valóban nem egészen az, mint amikor például az Egy szerelem három éjszakájában elhangzik Apollinaire Radnóti fordításában: „e földön többé sose látlak, ó idők szaga, hangszálak, és várlak téged, hisz tudhatod...” Igaz, ami igaz, amikor Révész Tamás filmjében Tóth Benedek elmondta ezt a verset Venczel Verának, a boldogtalanságtól, illetve a meghatottságtól nem láttam, míg amikor Jimmy itt ölelgeti az asszonyát, bizony, zavarba jövök. Mely szerint a mindenkit megillető szolidaritás az erősebb, vagy a bármely ízléseltérés okán adódó undor. De ez a magánügyem, és nem vagyok büszke arra, hogy Jimmy nem az én kultúrám. (Gondolom, azt sem tudja, hogy élek.)

A kérdés a cinizmus. S ez is a zavar forrása: mert ha Jimmy és a neje csak annyira játszanak, mint Rómeót és Júliát alakító színészek, akkor bizony majdnem rendben van. Felteszem, vannak egy páran, akik ismerik a Latinovits-Ruttkay házaspár által énekelt Hol van az a nyár sláger felvételét. Elég szépen belenéznek egymás szemébe, és ennek a felvételnek az erején nem változtat, hogy Zoltán utóbb csúnyán bánt Évával vagy sem. Azaz fel kell tennünk, hogy mindez nem különösen cinikus: s akkor bizony zsebre kell vágnunk a kulturális különbségből adódó zavart. Akkor az én undorom érvénytelen, akkor bizony milliók, akik taknyukat összekenik a könnyeikkel, amikor ezt látják, nos, akkor nincsenek becsapva, akkor úgy vannak, mint Mónika, aki azért ment a Fehér Házba, amit végül megkapott.

Amúgy épp ilyen zavarba ejtő, amikor az ember a Hit Gyülekezetének istentisztelet-show-it hallgatja: az égi jegyessel való imádott találkozásnak ilyen gátlástalanul örvendező ezrek láttán az olyasfajta hitetlenek, mint én, zavarban van. Merthogy a közös zenei élmény ugye – teoretikusan – a nagyszerű csoda, de az itt olyan reflektálatlanul és magától értetődően árad, mint némely tankönyvben azt tanítják, de amelynek tapasztalatában már kételkedünk. Továbbá mint Jimmy és Lajcsi műsorában. A Hit Gyülekezetét nem véletlen említem itt: ha már a hierarchia összeomlásának pillanatánál tartunk, ugyan miért csak reformátusok énekelhetnek, miért csak a római pápa kórusa zenghet a tévében, miért nem szólhat a Dallas és Jimmy stílusában fogant Hit gyüli-zene, fogadjunk, hogy azok is csak épp olyan hívők, akik ezt hallgatják.

Másrészt van itt egy apróság, amiért a cinizmust említem, s nem tudok megszabadulni a rossz érzéseimtől. A műsor végén mintha a következő adást is hirdették volna, ahol épp Pataki Attila villant fel egy pillanatra: az ex-Edda hős, aki viszont maga a cinizmus. Az az ember – állítom esztétikai tapasztalataim alapján – maga az üres és mélységes cinizmus. (Aki képes arra, hogy szó szerint azt énekelje: „szeretkezzünk", az nagyobb disznóságok elkövetésére is képes.)

Merthogy amíg Jimmy az, aki, addig ez az Edda/Pataki állandóan az ellenkultúra szegény hősét játssza. Ha őszinte akarok lenni, ő és a hozzá hasonlók Aczél könnyűzenei politikájának torzszülöttei. Amúgy ajánlom Jimmy/Attila ékszerezési kultúrájának összevetését. De hát a Dáridó csak most kezdődik el.

Mindenesetre Pandora szelencéje kinyílott.

György Péter