Fejér Megyei Hírlap
1997. november 19. szerda
Zorán a Találkozásokról és a zenészviszályokról
„Mindig a legmodernebb cuccokkal dolgoztunk”
A több mint két évtizede Németországban élő Mándoki László alias Leslie maga is zenész, ám az év egyik magyar lemezszenzációja mégsem csupán azért fűződik nevéhez, mert a dalokat ő jegyezte. A teljesítmény azért nevezetes, mert óriási sztárokat gyűjtött egy csokorba külföldről és a honi pop-rock életből. Olyanokat, akik egymagukban is koncerttermeket, stadionokat töltenek meg rajongókkal, hát még így ennyien!
A Találkozások című albumon az egyik neves magyar előadó Zorán, aki saját lemeze készítését szakította félbe a közös munka kedvéért. Lapunk arról kérdezte őt, amely pont az ellenkezőjéről szól mindannak, ami manapság jellemzi hétköznapjainkat.
– Az összeveszős, egymást kijátszó világban létezik barátság, szakmai összefogás, szívből fakadó örömzene?
– Együtt zenélésekre akad példa korábbról is, ha nem is világsztárokkal, miként e mostani lemezen. De voltak nekünk segélykoncertjeink – amelyekből később lemez született – a mostaninál szélesebb körből való jó nevű sztárokkal a pop-rock műfaj világából.
– Érdeklődésre számot tartó pletykák szóltak-szólnak a legendás zenész ellentétekről, viszályokról...
– Tegyük helyre a dolgokat! Annak idején, amikor a Metro klubban játszottunk a Metro együttessel, jóval jobb viszonyban voltunk mi zenészek egymással, mint ahogy azt a közönség tudta, vagy szerette volna. Az emberekben ösztönösen benne rejlik a drukkerség, az együttesek rajongótábora árulásnak tekintette, ha meghívtuk az Omegát, az Illést vendégszereplésre. Valóban demonstrálni akartuk a kollegalitást a konkurens helyzetünk ellenére, de nem arattunk sikert vele. Jó pár év eltelt, s lám, mégis rácsodálkoznak, ha együtt látnak bennünket dolgozni.
– Zorán, Cserháti, Somló, Charlie, Demjén, egyenként is sajátos és jelentős utat jártatok be. Nem oltják ki egymást a túl erős egyéniségek?
– Ebben is tettenérhető némi optikai csalódás. A színpadra egyedül áll ki a szólista, reflektorfényben csak ő látszik, ám a stúdióban, s a koncerteken is, a háttérben komoly csapatmunka kívántatik meg a siker eléréséért. A zenészkollegalitásról már beszéltem, mi sem vagyunk híján ennek, még ha olykor nem is látszik ez.
– Van-e előnye, ha csupa profi dolgozik egyszerre?
– Nem áll szándékomban általánosítani, még kevésbé felmagasztalni magunkat. De az a fajta profizmus, amely azt jelenti, hogy bárhova nézel, szólsz, fél szóból is ért a másik, azt kapod, amit vársz, vagy még jobbat, nos, ez csakugyan így történt. S ehhez nem minden területen szokhattunk hozzá, valljuk be. Talán emiatt figyeljük oly kritikusan a világot, a körülöttünk lévő embereket és dolgokat. Az irodákban a hivatalnokokat, s a politikusokat is, igen. Birtokában vannak-e annak a tudásnak, profizmusnak, ami ott elvárható tőlük?
– Talán a zenészek kivételként élték át az elmúlt évtizedeket? S az utóbbi zűrzavaros, átmeneti kurta évtizedet?
– Nem, dehogy tetszelegnék én valamilyen kivételes szerepben! De az én generációm – a zenészek, s azok is, akik ma a stúdiókat üzemeltetik – megelőzték korukat. Nem belemagyarázás, de mi színtiszta kapitalista viszonyok közepette dolgoztunk korábban is. A közönség nem ismert pardont. Vagy jónak ítélt valamit, vagy nem. Vagy elfogadtak bennünket, vagy nem. Az állam hál’istennek nem támogatta a szférát, a szó szoros értelmében vett versenyhelyzetben alakultunk azzá, amivé. A műfaj a legmodernebb cuccokkal dolgozott mindig. Kamaszkorunkban a családtól, rokonoktól koldultuk össze a pénzt a legjobb erősítőre, a legjobb mikrofonra. S az igény megmaradt: mindenből a legjobbat kihozni. Erre nem árt néha kitérni, mert csak a zenéről beszélünk, pedig ez is hozzátartozik a történethez.
– Mándoki László kimondta a hányszor megismételt keserű mondatot! Ha nem ide születtek, szárnyára kaphatott volna benneteket a világhír! Mint az album külföldi szereplőit: Chaka Khant, Al Di Meolát, Bill Evanst, Jack Bruce-t, s a többieket.
– Kár ezen tűnődni, de visszamenőleg akkor is bizonyítékul szolgál a lemez arra, ami a lelkünk mélyén bujkált évtizedeken át, csak nem mertük kimondani. Hogy mennyire vagyunk jók...
– Milyen állomás a pályádon a Találkozások, hiszen mindent elértél előadóként, amit el lehet érni?
– Kaland, kitérő. Mint egy különös szerelem, mikor a világ végén valakivel összefutsz, s csodát élsz át vele. Aztán szépen visszatérsz a hétköznapi életbe. De aki meghallgatja a lemezt, kicsit talán megérzi, amit mi éreztünk belül. Hogy ez elégtétel. Mindnyájunknak.
Zsohár Melinda