1999. október 28. csütörtök
Az ablak mellett
Mottó: „Nyilvánvaló a szándék, tehát rejtse titkos kód." (Sziámi)
Már jó egy hete megvan a lemez, de csak tegnap tudtam időt találni arra, hogy leüljek és végighallgassam. Óvatosan tettem be a lejátszóba, mert szinte mindannyiótok szavaiból szelid önmegggyőzést vettem ki. Mert, ugye az, hogy „még meg kell hallgatnom, hogy igazán tudjam„, meg hogy „ma egy fokkal jobban tetszik mint tegnap vagy tegnapelőtt”, no, ez minden volt, csak nem lelkesítő számomra.
Az első számokat hallgatva nem is éreztem mást, mint amitől „tartottam„. Hát igen, ezek a dallamok, ezek a versek, ez a hangszerelés... Szép, jellegzetesen kicsiszolt, de igazából semmi újat nem hoz. Egyedül a kelta motívumok voltak szokatlanok, de őszintén szólva azok meg kissé hatásvadásznak, rockzenei „alkímiának” tűntek... Szóval, szóval.
Aztán a lemez közepe felé valami nyugtalanító érzés vett rajtam erőt. Ezek a dalok... Mint ha mindegyik mögött legalább öt-hat másik, régebbi szám sejlene fel!
A Ha hinnél valamiben mögött megjelent a Kell ott fenn egy ország, az Az legyél, akinek látszol, a Miért ne játszhatnánk el jól és a Coda II. A Szerenád mögött ott sorakozott megannyi „szerelmes" dal a Könyörgés-től a Romantiká-n át a Régimódi dal-ig... A Valami más annyi régi számra nézett vissza, hogy azt leírni is sok lenne: Hétfő este, Név nélkül, Vasárnap délután, Nem haragszom rád... A Mikor valóra vált az álmunk pedig felidézte a Felejtsd el-t, Az élet dolgai-t, a Vadkelet-et és az Élet tanár ur-at...
Ez így már nem egyszerűen önismétlés, annál több, vagy valami más. Mi történik itt valójában? Mint ha az egész életmű java összegződne ezekben az új nótákban! Mire készülnek, miért vonultatják fel mindezt?
És akkor az album végén minden világossá vált. Az utolsó két dal, a Virtuális föld és A hídon elárulta a célt.
Leírom, bár, lehet, hogy meredeknek tűnik: ez a lemez Noé bárkája. Tudom, elég ócskaságot lehetett már hallani erről, mostanában, az ezredvég felé. De ahogy az Az ablak mellett ragadja meg ezt a témát, az valami egészen egyéni és nagyszerű. Pici, Dusán és Zorán tudatosan, rendszeresen gyűjtik össze „mindazt, ami megmaradt„ (mennyire mást jelent ennek fényében a kelta zene is!), még vetnek egy pillantást a „végső, a virtuális föld”-re, aztán megkezdik az átkelést.
Az utolsó szám (A hídon) valami olyan erővel rántja magával az egész lemezt (és a hallgatót), ami egyszerűen ellenállhatatlan. Mint amikor a vándormadarak elindulnak...!
Mikor vége lett, szinte lázas állapotban voltam, még hosszú percekig. De még most, másnap is a hatása alatt vagyok, és valószínűleg még el kell telnie egy időbnek, hogy fel tudjam dolgozni.
Számomra ezt jelenti Az ablak mellett.
Peppers