Vas Népe Online
2013. április 16. kedd
Beállt a jó egy táncra
Zorán úgy jó fél évszázada nem tesz mást, mint rendre teljesíti ígéreteit. Így hát nem okoz csalódást.
Azt kaptuk tőle az Agora – Művelődési és Sportházban, melyet zsúfolásig megtöltöttek rajongói, amit – egész eddigi életének, pályájának aranyfedezetét számításba véve – (el)vártunk tőle. Minőséget, profizmust, őszinteséget és persze mindezt megspékelve néhány „csavarral”, hiszen Dusán, Zorán testvérének szövegei arra is alkalmasak, hogy ne vegyük túlságosan – halálosan – komolyan önmagunkat és egymást sem. Össze tudjunk kacsintani (a sorssal is), túl tudjuk élni a legkellemetlenebb, akár a legtragikusabb történéseket. Amikor a könnycsatornák már nem bírnák a további terhelést, akkor Zorán vállat rándíttat velünk, hogy ugyan már, barátocskáim, ne adjátok már olyan könnyen föl, tekintsetek inkább az égre, gyerünk, lépjetek tovább; nyargaljatok megint!
S ha a művészcsapatával együtt erre inspirál, buzdít bennünket egy hangversenyen, akkor az már olyan – nevezhetnénk akár így is – terápiás hatás, amire annyira vártunk, mert igen-igen szükségünk van rá, megint.
Beindul valami olyasféle, amitől kezdünk picikét, lassan-lassan megemelkedni. Hoppá, de jó! Nem azért, hogy lenézzünk bárkit is, csudákat, isten mentsen meg tőle, hanem inkább azt kívánva, hogy kivel-kivel ugyanez megtörténhessen.
Csupán szalagcím-szerűen: A színfalak mögött, Valaki mondja meg, Kéz a kézben, Hé, ‘68... Az élet dolgai, Boldog idők, Ahogy volt, úgy volt, Soha ne higgyetek a szemeteknek... S ki is tudná elfeledni: a Vasárnap délutánt, amikor megszerettelek... Mondd, hogy mindig így lesz majd, Csak a szerelem, A szerelemnek múlnia kell; „Ha sírsz, a szemed ne takard el! / Miért titkolnánk, hogy egy kicsit nehéz?”
És sorolhatnánk. Főhajtás eltávozott szeretteink előtt, ezúttal Zorán segítségével. Önvizsgálat, ebben a vetületben is; mit szalasztottunk el egyszer s mindenkorra?
Jó néhány olyan dal is fölcsendült a sportházas szombathelyi koncerten – a már említetteken túl –, amelyek szintén belénk épültek, és jó úton haladnak afelé, hogy későbbi nemzedékek tagjait is táplálják. „Apám hitte az otthon melegét, / Apám hitte az ünnep örömét / Apám hitte az apja örökét / – s úgy hiszem, ez így volt szép.” „Én is hiszek egy-két szép dologban: – hiszek a dalban; / és én hiszek benned s magamban...”
Csak úgy rakódtak egymásra a fontos és a még fontosabb rétegek, miközben mégis, mintha tényleg lebegtünk is volna kicsit.
A Kabátdal történetesen arra hívta fel a figyelmünket, hogy nem mindig az a méretű dzseki van rajtunk, ami ránk passzol; a becsület nevű „ruhadarab” pedig olykor (egyre gyakrabban?) a fogason dekkol.
Ráadás ráadást követett, aztán együtt „jártuk” a kólót, és egészen biztosan közösen gondoltuk és reméltük tiszta szívből, hogy „beáll a jó hozzánk egy táncra”. Zoránon és vasi publikumán aligha múlik, hogy ne csak egyre.
Szenkovits Péter