ajka.ma
2014. február 10. hétfő
A Jóisten mosolygott is, táncolt is
Mottó: „Amikor a banda ezt a kólót játssza, Mosolyog a Jóisten (és) Közénk áll egy táncra…” (Sztevanovity Dusán, 2012.)
Február 8-án, mínusz hatvan perckor a Kerepesi úton, de a Hungária körúton is jószerivel állt az autóforgalom. A kanyarodó sávokban azért, mert az észér béemvések, porshésok, merdzsósok – nyilvánvaló felsőbbrendűségük tudatában – a külső sávokon előre mentek a kereszteződésig, s a lámpa előtt lazán bevágtak a kanyarodni készülők közé. Aztán lebénultak ezek a sávok is az irdatlan autóáradattól.
Mi mínusz negyven perckor a célterülettől kb. hatszázötven méterre találtunk parkolóhelyet, eléggé bizalomvesztős, sötét környéken, valamiféle garázssor végén, egy komor vasúti (?) töltés tövében. Gyalog indultunk az ufószerű épület felé, sártócsákat kerülgetve, ezredmagunkkal. A második lámpaváltásnál át is fértünk a körúton és megcéloztuk a gyalogosok számára épített, szabadtéri lépcsőházat. Itt volt egyedül konzervdoboz-élményünk: ha akartunk, akkor sem tudtunk volna még elesni sem a fölfelé áramló tömegben. A lépcsőházból aztán fémrács-híd vezetett az épület közvetlen közelébe, ahol vonalkódos jegykezelő automata engedélyezte a továbbhaladást. A Papp László Sportarénában feltűnően sok hostess-lány és biztonsági őr fiú segített, igazított, észre sem vettük, hogy mínusz tízkor már a nem túl tágas, viszont párnázott, piros színű, amúgy összecsukható székünkre hajtogattuk a biztonság kedvéért (amúgy feleslegesen) magunkkal hozott esőkabátjainkat.
A program kezdetekor, plusz tizenkettőkor még javában jöttek befelé a nézők, a színpadra lépők szabadkoztak is: bocsika, hogy időben elkezdjük, de az utolsó metró- és egyéb szerelvényekre való tekintettel kezdenünk kell…
Hetvenegy évesen, két régi zenészbarátjával, Sipeki Zoltánnal és Horváth Kornéllal pontban húsz óra tizenkettőkor kijött Zorán a színpadra, bal egyre, s egy zongora mellett, akárha az tábortűz lenne, Mi fáj-t, Kócos kis ördögök-et és más Metro-nótákat kezdett énekelni. Mértem, utoljára az időt: plusz tizenhárom volt, egy perc telt el az Egypár barát című programból és a publikum máris énekelt. Szólt a „…gyere, mesélj, Mondj el mindent, tőlem ne félj…” „…naptól és kosztól sötét volt arcunk, Nyáron csak mezítláb jártunk…” Magamban képedtem: honnan a fenéből tudja ezeket a szövegeket az a fekete hajú, értelmiségi kinézetű, legfeljebb ha húszéves lány, hiba nélkül, aki mellettem ül, de mégis táncol a székén? Amikor ezek a sorok megszülettek, ő még tán egy kéjes gondolat sem volt! És a többi tízezerből legalább háromezer hasonló korú (mert a többiek vének, mint én…)? Lehet, hogy e dalokra mégis csak illik valami fellengzős kifejezés: örökbecsű?
Átlagban negyvenöt perces ívekből rakta össze a programot a mindenféle-díjas művész. Színpadra hívta, konferálta sorra barátait-vendégeit, Gerendás Pétert, Tompos Kátyát, Bíró Esztert, Váczi Esztert, a feleségét Hegyi Barbarát, Kern Andrást, az öccsét Dusánt és a még majd mindjárt említetteket. (Egyedül Palya Bea maradt távolt a meghirdetettek közül, rajta kívül álló okokból.) Többnyire dramaturgiai csúcsponton állt le a vendégfolyam, hogy legyen mit megemészteni ideje a közönségnek. Ilyen volt például, amikor Bródy Jánossal együtt énekelték a Ne várd a májust című nótát úgy, hogy a mindvégig tökéletesen működő szcenikai apparátus éles fényágyúi rendre a nézőtérre lőve tolmácsolták a dal mostanra aktuális mondandóját-intését-figyelmeztetését… (Mindenki gondoljon arra, amire akart. Ott, az Arénában, ezen az esten, ebben a néhány pillanatban jópárezren ugyanarra gondoltunk…)
Érdekes volt Rúzsa Magdi nagyon várt megjelenése. A kishegyesi pacsirta eddigi pályafutása egyik legnagyszerűbb pillanatának ismétlésére készült, immár sokadszor: a Goran Bregovic révén megismert balkáni cigány népdal, az Ederlezi eléneklésére, duettben, Zoránnal, rézfúvós kvintett közreműködésével. A művésznő a királyi televízió A Dal című műsorának zsűriszékéből érkezett, ahonnan Gundel Takács Gábor „engedte ki”, nyilvánosan promótálva ott is Zorán-koncertet.
Ehhez két megjegyzés: elképesztő mennyiségű kamera, két Jimmy Jib (a kamerát a levegőben magasan mozgató darugép) gyaníttatja velem, hogy ebből a koncertből film, dvd s tán tévéműsor is készül majd. A másik megjegyzés: lám, érdemes esetben az anyagi tekintetben igencsak „kontraindikált” felek, az MTVA és a Zorán-management is ki tud egyezni egymással! Akkor is, ha – ismerve a jegyárakat, ami húszezertől nyolcezerig szóródott – rendkívül komoly pénzek forognak a háttérben. Mellesleg: a jegyek tavaly november derekára elővételben egytől-egyig elfogytak...
És, hááát… Akit Zorán is a program végére hagyott: Pici Bácsi, azaz az elintézményesült Presser Gábor. Az írás elején emlegetett zongora, ahonnan a koncert elindult a Metró-nótákkal, most általa elevenedett meg. Persze, hogy a hangulat ekkorra már kicsordult a házból, tehát az „Amíg a barátom ír egy dalt nekem” himnuszként (figyelem: ez itt most műfaji meghatározás!) ütött szíven mindenkit. A Zorán-Dusán-Pici trió „Mi harminc? Mi mennyi?”-je pedig még a rejtetten élő szövegíró-testvért is visszafiatalította kicsit.
Az így felépített koncert-házat a végén nem volt nehéz megtetőzni. Csak néhány cím a finálé-ráadásból: Kell ott fenn egy ország, Apám hitte, Egészen egyszerű dal… Hát persze, hogy ünneplős közös éneklés, ráadásul állva. A legeslegutolsót a Kólót aztán táncolva, együtt, mindenki a színpadon, a küzdőtéren, a karzatokon, sőt, még a legfelső emeleti bárban is…!
Az Aréna negyed óra alatt kiürült. A koncert minimum tízezres közönsége az épület egy kilométeres körét zsúfolásig töltött autótömeg felé özönlött. Beindultak a motorok, ki tolatni, ki kanyarodni kényszerült-készülődött. És ekkor csoda történt: a merdzsósok, porshésok, észér béemvések a fékre léptek, s a nehezebb manőverre kényszerülőket egyszeriben emberszámba vették és maguk elé ki- és beengedték!
Fél órán át araszoltunk rendben kifelé a zsúfolt Egér úton, majd még az M7-en is Érdig tartott a kocsifolyam-csoda folytatása: esküszöm: egyetlen szabálytalankodót, tolakodót nem láttam a sztrádán sem! Slusszpoénként aztán Ajka határában, éjjel fél kettőkor a MOL-kút magasságában rendőrjárőr állított meg bennünket. A Megyei Kapitányság fiatal járőrpárja gépjármű ellenőrzés céljából mutatkozott be, rendkívül udvariasan. A papírokat saját autójukba vitték, laptopon ellenőriztek, visszajőve szondát fújattak a sofőrrel – majd boldog születésnapot kívántak neki, lévén a koncert napján volt ötvenkét éves- és ezt ők kiszúrták! Bravó!
Talán ezért is ez volt ennek az írásnak a címe…?
Üveges Sándor