Új Magyarország
1993. november 24. szerda
Zorán félszavai
Bejött egy ember a színpadra, leült velünk szemközt a mikrofon elé, aztán énekelni kezdett, gitározott, közben odakint hullott a hó, szél fújt, a borzongás bejött velünk a terembe, és ott maradt végig, míg a hang énekelt. Zoránt mindig borzongva hallgatja az ember, üzenet van a sorok között, a dallam hozzásimul a szöveghez, történet nincs benne, csak félmondatok, félszavak, de ennyiből is értünk, a gondolat vége itt van nálunk, ő pendíti meg a húrt, bennünk visszhangzik...
Teli van a BS, minden jegy elfogyott, úgy tízezren lehetünk, főként harmincasok, negyvenesek, de nagyszülőket is látni, meg tiniket, ennek a zenének nincsenek korhatárai, együtt mozdulunk a taktusra, együtt dúdoljuk a refrént, az egész csarnok egyetlen nagy lüktetés. Elszaladt ez a harminc év – mondja a konferanszié, mintha tegnap lett volna, emlékszel még azokra a kócos kis ördögökre abban a réges-régi Metró-klubban, ott a Tisza mozi mellett?... Hát az volt a kezdet, barátom, hatvanhármat írtunk, nagy idők voltak azok, szinte idecseng minden akkord, ugye, tudod még, hogy Mi fáj?...
Hát most itt a harmincadik születésnap, egy ismerős ember énekel a színpadon, ötvenes, szemüveges, a szája szögleténél apró ráncok. Egy kicsikét mi vagyunk ez az ember, amit mond, belőlünk jön, hallgasd csak, Mi lakik mélyen a szívedben...
Olyan kis csöndes megemlékezés az egész koncert, nincs csápolás, fényvillódzás, a hangerő normális, a zenészek emberi öltözetet viselnek, a szólógitáros játék közben nem fetreng a deszkán. Béke lengi be a termet, a vállunk egymáshoz ér, van aki behunyja a szemét, ezt a zenét így is lehet hallgatni. Néha valami szép és fájó érzés borzong át az emberen, ilyenkor együtt kell dúdolni Zoránnal: édes évek, hol vagytok ma már?...
(pil)