Nyomtatás

Kiskegyed
1993. december 7. kedd

Ilyenek ezek

A mama hálószobájában kezdődött a hazai beatkorszak

Maria Zemanovity. Apja, a tehetséges, helyét sosem találó festő-fényképész hurcolta a családját mindenfelé a Monarchiában. Így fiatal éveit Belgrádban élte. Itt látta meg egy bálon az egyetemista. Táncoltak. Randevúztak. Összeházasodtak. Ennek 52 éve.

Mária mama ma is szép! Szép a mosolya, a szeme. Simogatása delejes. Erőt, nyugalmat ad. melegít és bátorít, mikor mire van szükség.

– 1941-ben esküdtünk. Egy év múlva megszületett Zorán. A férjem még egyetemista volt, amikor kitört a háború. Elment ő is harcolni. Dusán úgy három-négy hónapos lehetett, amikor megtudtam, az apja él. Fenn, a sziklás hegyekben érte el az üzenetem. Kiabálták neki: Sztevanovity! Milutin Sztevanovity! Szlusaj! Rodio, ti se drugi sin. (Hallod, megszületett a második fiad.)

A háború után letette az utolsó vizsgát, és máris Prágába helyezték kereskedelmi attasénak. Mentünk vele rá egy esztendőre Budapestre rendelték. Követtük. Elég szegények voltunk, másoktól kapott ruhát, hogy legyen miben megjelennie a fogadásokon. Amikor Dusán meglátta az elegáns, idegen urat, nem ismert az apjára.

Utálom a szürkét

– Boldog tél és egy boldog tavasz következett. Gyönyörű villában laktunk a Szabadság-hegyen. Mindenünk megvolt. A fiúk naphosszat a kertben játszottak. Volt mellettük egy kedves tanító. Zorán szorgalmas, jó gyermek volt, könnyen és gyorsan tanult. Dusán ott bóklászott mindig a nagyok körül, és egy szép napon bejelentette: „Ha nagy leszek, nekem is lesz iskolám, csak az zöld lesz, és benne a padok csupa-csupa tarka virág. Én utálom a szürkét."

A kis lovag

– Keserves évek jöttek. (A papát a Rajk-per második hullámában bebörtönözték. – A szerk.) A budai villából víz és villany nélküli parasztház lett, a követségi alkalmazottból vádlott, fogoly. Még szerencse, hogy a srácok szerették a falusi életet, a játékot a fadarabbal s a kutyákkal. Zorán, aki csepp fiú korától igazi lovag volt, mint felnőtt férfi vigyázott rám, és naponta elkísért, hogy hazacipelhesse a sarki kútról a nehéz vödröket. Azután innen is menni kellett. Átköltöztünk a Halmi útra. Zorán hét-, Dusán ötesztendős lehetett. Egyik nap látom, három asszony cipeli az én nagyobbik fiamat. Feje átkötve, és még ő vigasztalt: „Ne sírj, semmi baj. Ne félj, Mama." Háborúsdit játszottak, és az agyagágyút téglagolyóval töltötték meg, ez találta fejen.

Krumpli Rádió, Budapest

– Zorán rendszeresen szerepelt az iskolában. Megalakította az első zenekarát. Közben otthon Dusánnal, mint afféle kis feltalálók, rendre rádiókat szereltek össze krumpliból.

Dusán érzékeny, csendes fiúcska volt. Csak évek múlva mesélte, hogy egész nap azt várta, mikor megyek érte. „Az volt a nap legszebb órája." Sokáig nagyon – talán túlzottan is – féltettem őket. Soha, sehová el nem mehettek egyedül. Zorán egyetlenegyszer lázadozott ellenem, hogy miért nem lehet ő is olyan, mint a többi gyerek. Aztán rám nézett, és egy szót sem szólt, amíg apjuk ‘56-ban ki nem szabadult.

A családfenntartó

– Amíg a papa börtönben volt, bizony gyakorta okozott gondot, mit együnk. Miből vehetek nekik cipőt, ruhát. Egy reggel három kétforintos sorakozott a kredencen. Megdöbbentem. „A tiéd Mama, megdolgoztam érte" – így Zorán. Ügyesen rajzolt, talán apámtól örökölte. Miki egeres könyvjelzőket gyártott, s ünnepek előtt eladta az iskolában.

Az első gitár

– Úgy tizenhat éves lehetett Dusán, amikor először kijutottunk Stuttgartba. Ott élt az egyik rokon. Karnagy volt a rádiónál. Megtehette, és mert szerette, szíve szerint mindent Dusánra aggatott volna. Kapott cipőt, nadrágot, inget, de ő csak bánatosan maga elé nézett. Elkaptam. „Mi bajod, édes fiam? Más a bőréből kiugrana, ha ennyi mindennel ellátnák.„ Mire ő: „De Mama, minek nekem cipő, ruha? Tudod, hogy csak egy gitárról álmodom." Megkapta. Nem volt valami értékes darab, de úgy szorította, mint a világ legnagyobb kincsét.

A beatkorszak nálunk kezdődött

– Úgy 1962 táján egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nap mint nap nálunk gyűlik össze – szerintem – Budapest minden zenélni tudó fia. Volt egy kopott fekete zongoránk, azt ütötték-verték. Házibuli házibulit ért.

Egyszer átmentem a túloldalon lévő fodrászhoz. S ahogy ott ülök, hallom ám, próbálnak nálunk. A fodrász meggyötört arccal rám néz: „Tetszik hallani, ezek miatt költöztem el abból a házból."

Azért megtűrtek a lakók minket. Pedig volt zenebona, épp elég. És a lépcsőház? Levakarhatatlanul teleírva:

IMÁDLAK, ZORÁN

GYÖNYÖRŰ VAGY DUSÁN.



1993. Késő augusztusi este. Csengetnek. S az ajtóban ott téblábol zavartan a két Sztevanovity fiú. Átadnak a szüleiknek egy borítékot: „Azt hisszük, eljött az ideje, hogy az otthonunk igazán a tiétek legyen." A borítékban a lakás tulajdonjogát igazoló okirat lapult.

Ilyenek ezek.

Sztevanovity Zorán 1942. március 4-én,

Sztevanovity Dusán 1945. április 27-én született.

Édesanyjuk, Mária – nyugdíjas újságíró – idén töltötte be a 70. évét.

Molnár Mária