A grafikus a fejét csóválta, a nyomdai szakember összevonta a szemöldökét, a jó barát szeretettel mondta, hogy ez enyhén túlzás, amikor a kezükbe került a többoldalas lista. „Ejnye – élcelődött a gépíró kislány –, lemaradt a büfés, a telefonközpontos, meg a sarki rendőr neve!” Tréfának szánta, de igaza volt. Valóban, sok minden lemaradt a nagylemezem borítójáról. Tudom, a közvélemény a végeredményre kíváncsi: a dalokra, amelyek megszólalnak, amikor a tű belekapaszkodik a mikrobarázdába, de amikor valaki véleményt mond a hallottakról, nekem mindig az jut eszembe, hogy milyen sok ember munkája, lelkesedése és tehetsége irányította ezt a két összefüggő görbe vonalat, mely az SLPX 17531-es számú műanyagkorong két oldalát végigszántja.
A kezdet szerény és egyszerű; három ember ül egy szobában; mindenről beszélnek, csak a munkáról nem. Egy kávé, két cigaretta, aztán még egy kávé... Presser Gábor unja meg először a tétlenséget. Odaül a zongorához, játszik valamit. Dusán és én félbehagyunk egy beszélgetést. Lehet, hogy amit hallunk, már a lemez egyik dala. De Gábor eltéved a harmóniák között, aztán felszabadultan játszani kezd egy ismert világslágert. „Hogy tetszik?” – kérdezi, csak, hogy bosszantson.
És múlnak az órák, a napok. Gyűlnek az összefirkált papírok, szövegfoszlányok. A felvételre állított magnón már van néhány dallam, amivel idővel megbarátkoztunk. A lemezgyár által kitűzött határidő már itt van a nyakunkon. Rózsi, azaz Demjén Ferenc készen hozza a dalt, amit ígért, akárcsak Somló Tamás. Jól jön a segítség a barátoktól. Két dal már megvan. És a többi nyolc is – félig. Napról napra egyre többen vagyunk. Zenész, fotós, szerkesztő, vállalati normás, autószerelő, színházi rendező – és megint csak kevés a hely a felsorolásra –, szóval ismerősök és jó barátok bábáskodnak a „vállalkozás” fölött. Arckifejezésük, véleményük most mindennél többet ér; segít tájékozódni az erdőben, amit mi magunk már nem látunk a fáktól, hiszen a „régi” dalokat már megszoktuk, az újakkal szemben bizalmatlanok vagyunk.
Végül eljön a nap, amikor az alternatívák a papírkosárba, a kották és a szövegek az illetékesek elé kerülnek. Még néhány javítás, húzás, pótlás, és megkezdődhet a munka. Nem tévedés, az igazi munka valóban most kezdődik.
A stúdióban majdnem hibátlanul hangzik el az első zenekari alap, amit Kovács György hangmérnök gondolkodás nélkül letöröltet a szalagról. Nem is kérdezi a véleményemet. Tudja. Tizenkét évig ültünk egy padban az iskolában. A következő nekifutás után már mindnyájan visszahallgatjuk az eredményt. Mindenki mond egy-két dicsérő szót, aztán szótlanul visszaballagnak a stúdióba, hogy újból megismételjék a felvételt azok, akiknek a neve szerepel a borítón. De a jól szigetelt falak között sokkal többen vannak, akiken múlik a siker. A büfés erős kávéja és hideg üdítője éppúgy hozzátartozik a jó közérzethez, mint a betévedő érdeklődők bíráló szavai, vagy a műszaki hibát elhárító mérnökök gyors segítsége. Aztán megtelik a szalag, és elindul számomra követhetetlen útjára, hogy végül technikai helyiségek, üzemek, raktárak labirintusán keresztül megjelenjék a kirakatban a sok színes lemeztasak között egy új, amelynek hátoldalán mintegy harminc név szerepel; egy része azoknak, akik mindvégig ott álltak mögöttem, és akiknek köszönhetem ezt a lemezt, amelynek címoldalán egyetlen név áll... ZORÁN

•	Nyomtatóbarát változat