Akkortájt már igazán sztárnak érezhette magát Zorán. Koncertjeikre a Metró-klubba négy-ötszázan fértek be, de több ezren szerettek volna bejutni. Túl volt londoni útján, ahol amellett, hogy szupererősítőket szerzett a Marshall-cégtől, találkozott John Lennonnal és Ringo Starral is. A két Beatles-fiú barátságosan elbeszélgetett „a magyarországi beatzene egyik úttörőjeként" bemutatott Zoránnal, majd biztatták: menjen el a Metró együttes Angliába, próbálja ki, ott mit ér a zenéjük.
Itthon, az 1968-as Táncdalfesztiválon énekelt Fehér sziklák jóvoltából kortársain kívül sokan mások is megszerették, s már egyre ritkábban ejtették hibásan idegenes hangzású nevét. Szóval Sztevanovity Zoránt ekkoriban már az isten sem menthette meg a sztárságtól.
És akkor egy súlyosan beteg kislány a fejébe vette, hogy „csak akkor hajlandó alávetni magát az előtte álló keserves kivizsgálásnak, ha előbb találkozhat az énekessel". Édesanyja igyekszik lebeszélni a tervéről: szeretné megkímélni a csalódástól. Hiszen mi oka lenne egy ilyen népszerű embernek, hogy meglátogassa őt?
A lány mégis ragaszkodik a dologhoz. Nincs mit tenni, az anyuka felderíti hol lehet elérni Zoránt, és egy esős vasárnap délután becsönget a Bartók Béla úti lakásba. Mamát (Zorán édesanyját – I.L.) találja otthon, és elsírja neki a bánatát.
Alig néhány nap telik el, és Zorán ott ül az ágy szélén. Vigasztalgatja a beteget, igyekszik rábeszélni a vizsgálatra. S szinte csoda történik; a kislány, akiről lemondtak az orvosok, hosszas lábadozás után, erőt merítve Zorán látogatásaiból, teljesen felgyógyul.
A történetet a Hunga-Print Kiadó által most megjelentetett Zorán – Az elmúlt harminc év... című könyvben olvashatjuk, de ha ezt így pontosan nem is tudtuk – sejtettük Zoránról. Ilyennek képzeltük. A koncertjein szerzett személyes benyomások s a dalai által közvetített gondolatok, érzések meggyőzően tanúsították, hogy nagyon „szabálytalan„ sztár ő, aki nem önmagába szerelmes. Nemcsak önmagára figyel, hanem a világra, „az élet dolgaira", a körülötte élő, hol picit boldog, hol nagyon boldogtalan emberekre.
A mai negyvenes-ötvenes nemzedék életének állandó szereplője ő. A hatvanas évek elején, a metró zenekar gitározó énekeseként izgalmas, új zenét közvetített kortársainak, azt a zenét, amit azok a luxemburgi adó sistergő, a Szabad Európa recsegő hullámain át érezték meg. A mai tizen-, huszonévesek talán elképzelni sem tudják, hogy akkoriban a világ legújabb zenei irányzatai, együttesei semmilyen más módon nem kerülhettek közel hozzánk, nem voltak élvezhető rádióadások, videoklipek, nem volt Music TV, nem jelentek meg lemezek. Szüleiknek az új zenei élményt Zorán adta, aki helyettük bújt farmerbe is, helyettük növesztette nyakba a haját...
S később, immár önálló énekesként megfogalmazta életérzéseiket. Zoránt ugyan minden szál a Metróhoz kötötte, a zenekar felbomlása után mégsem került süllyesztőbe, meg tudta találni a maga útját, a saját hangját.
Minden dala sláger, minden lemeze siker. S ennek titka jellegzetes előadói stílusán kívül a dalok gondolatisága. Az igényesség. Amiről egyik dalában így énekel: „Nekem nem elég a zene, nekem nem elég a szó / Nekem csak az elég, hogyha előadható„. S később: „Hogyha befogod a szemem, jobb, ha befogom a szám / mert a vakvilágba nem beszélek, ne haragudj rám / Hogyha kinyitom a szemem, akkor kinyílik a szám / Amit látok, arról szólhatok csak, ne haragudj rám". És figyel, lát – és énekel.
A sajtónak nem túl gyakran nyilatkozik, nem szereti „megmagyarázni„ önmagát, jobban örül, ha számai, lemezei beszélnek helyette. Az idézett könyvben is mindössze ennyi olvasható tőle: „... ez egy olyan könyv, amelyben én egyetlen szót se szóltam (...) A könyv tulajdonképpen vallomásokból állt össze, s ezeket olvasva számomra is kiderült: Igen sűrű volt ez a harminc év. A kottákat azért én írtam le, mert végül is nekem a zene a legfontosabb. A dalban ugyanis benne vagyok én."
Ismerős? „Ebben a dalban van négy akkord / Ebben a dalban van egy gitár / Ebben a dalban van néhány szó / és egy kicsit benne vagyok én."
Nem akármilyen dalok kedvéért telt meg tehát tavaly november 20.-án a Budapest Sportcsarnok. Olyan dalokra ment el a jubileumi koncert közönsége, amelynek mélyén ott van az immár szemüveges Zorán... Szemüveges, elmúlt ötvenéves, de mindezt mi, akik a bejutás reményével ott tolongtunk a Metró-klub előtt, nem vesszük észre. Mi harminc év után is a lényegre figyelünk.

•	Nyomtatóbarát változat