Április 22-én Jancsó Miklós rendezésében került sor a Budapest Sportcsarnokban „hiszünk a dalban..." címmel arra a koncertre, amely már a meghirdetésekor sikert vetített előre. A jegyek már több héttel előtte elfogytak, de a jegyirodákba az utolsó napig jártak az érdeklődők. Nem csoda, hiszen olyan nevek fémjelezték az előadást, mint Koncz Zsuzsa, Sztevanovity Zorán, Bródy János és Hobo. A felsorolás természetesen nem teljes, hiszen velük együtt neves művészek is felléptek, akik még monumentálisabbá tették a koncert hangulatát. A koncert címe sok mindent elárul az előadók hitvallásáról, vagyis egyszerűen arról, hogy miért, kinek és főként miről szól a dal.

Amikor március 16-án Zorán Szegeden járt, a SZOTE klubban lezajlott sikeres koncert után, többek között erről beszélgettem vele.

– A rendszerváltás után a társadalom kicsit megmámorosodott a „nagy demokrácia" szelétől. Azokat a napokat éljük, amikor felelőtlenül és értelmetlenül dobálózunk a szavakkal. Nem értjük, vagy nem is akarjuk érteni egymást. Lehet-e ilyen körülmények között hinni a dalban, a szó erejében?
– Ez nagyon nehéz kérdés, hiszen pont olyan napokat élünk amikor ez igazából folyamatosan és égetően napirenden van. A szabadsággal, ami hirtelen szakadt az emberekre, meg kell tanulni élni. Nekem viszont az az érzésem, hogy itt 1989 óta gyakorlatilag sokan megtanultak visszaélni ezzel a szabadsággal, sokszor még csak nem is ők tehetnek róla. Nehezen mondok ítéletet pontosan azért, mert – és ezt a nyugati demokráciák is bizonyítják – hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy minimális konszolidáltság létrejöjjön. A szavak hitével azonban tényleg nagy gondban vagyunk mostanában, mert szerintem az a fajta populizmus, demagógia, amit örökösen utáltunk az elmúlt rendszerben, az most valahogy más köntösben, de legalább annyira működik és sajnos nagyon sok ember vevő is rá. Visszatérve a szó erejére: az április 22-i koncert a Budapest Sportcsarnokban éppen erről szól. A választások előtt szeretnénk hitet tenni amellett, hogy nem szabad elvesztenünk a bizalmunkat a kimondott szóban, bármennyire is sokan tesznek ellene.
– Ezen a koncerten neves zenészek lépnek majd együtt színpadra. Itt tehát érezhető az összefogás, de mi zajlik a színfalak mögött? Létezik-e közöttetek a mindennapi életben is egy ugyanilyen összetartás?
– Igen, van egyfajta szakmai összehangolódásunk, ami nem jelent egy szervezetileg komolyan megnyilvánuló dolgot, de mindenesetre van egy nagyon jó szakszervezetünk, amelynek segítségével nagyon sok mindent kiharcoltunk már a műfajnak. Létezik egy Zenész kör nevű társaság is. Havonta egyszer összejövünk és a fórumokon kívül itt szoktuk megbeszélni a dolgainkat, problémáinkat. Ez tulajdonképpen egy baráti társaság olyan nevekkel, mint Koncz Zsuzsa, Bródy, Bergendy Pista, Kováts Kriszta, Dusán, Presser és még néhányan többnyire a régiek közül.
– A régi, legendás zenekarok tagjai között vannak, akik nyíltan vállalnak szerepet a politikában még ha közvetve is. Mennyire vannak politikai ambícióid?
– Politikusként nincsen célom. Politizálok a dalaimon keresztül. Végsősoron egy egyszerű kártyaparti közben is politizálnak az emberek óhatatlanul, még ha nem effektív politikáról beszélnek akkor is, mert végül is minden vélemény megfogalmazása, ami a közös dolgainkat érinti, az politizálás. Tehát úgy érzem, hogy ezek a dalok nagyon is politizálnak és éppen ezért nem tartom fontosnak azt, hogy például belépjek egy pártba, vagy valamilyen módon szervezetileg is kinyilvánítsam a szimpátiámat.
– Annak idején ti forradalmasítottátok a könnyűzenét ezekkel a dalokkal. Ma ugyanez a könnyűzene visszatért és nagyon divatossá vált. Mi a véleményed arról, hogy a fiatalság visszatér az apáihoz és nem magának teremt valami újat, amit annak idején ti csináltatok?
– Ez valóban elég érdekes dolog. Ezt esetleg egy szociológustól vagy zeneesztétától kellene megkérdezni. Nekem csak sejtéseim vannak, vagyis szerintem ez nem csak nálunk van így, hiszen Eric Claptontól kezdve a Beatlesen keresztül sok régi együttes – annak ellenére, hogy nem egzisztálnak mint zenekar – nagyon népszerűek. A 60-as évek vége egy új műfaj megteremtésének időszaka volt, és valami teljesen ellentétes dolog született meg, mint előtte volt. Azóta nem jött létre mindent elsöprő új irányzat.
– Mi lehet ennek az oka?
– Sokan azt mondják, hogy a 60-as évek eleje volt az első fellélegzős időszak, amikor a II. világháború utáni „görcsök" megszűntek. Ekkor következett a Rock and Roll korszak után a Beat korszaka. Ma tehát nincsenek akkora löketű élmények, amelyek újra formálnák a zenei világot. Talán majd az új irányzatok, amelyek néha föl-föl tűnnek – gondolok itt elsősorban az alternatív zenei irányzatokra – annyira erőssé válnak, hogy egy új fordulat következik. Szóval azért van az, hogy a fiatalok visszanyúlnak apáik kedvenc dalaihoz, mert nem találnak újabbat. Jobbat, vagy éppen olyat, ami most kielégítené az új iránti vágyakat. Ezek a dalok nekik olyan újak, mintha most íródtak volna.
Amiről a dal szól, nevezzük akár politikának, akár egyszerűen a közös dolgaink megfogalmazásának, az mindig nekünk és rólunk szól. Úgy érzem, hinnünk kell, és nem a szavak erejében, hanem elsősorban – még ha közhelyesen hangzik is – egymásban és abban, hogy el tudjuk érni azt, ami nekünk a legjobb.

•	Nyomtatóbarát változat