Sorozatunkban a riporter kiemel az elmúlt hét sajtójából néhány közfigyelemre érdemesnek tartott hírt, s megkérdez egy-egy közéleti személyiséget: mit szól hozzá? Ezúttal a közélet iránt dalaiban is fogékony előadóművészt, a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének elnökségi tagját szembesítette ilyen hírcsokorral Avar Károly.

A parlament elfogadta a kormány stabilizációs csomagtervét, így azt a rendelkezést is, hogy ezentúl a honoráriumokat 44 százalékos tb-járulék terheli.
– Az első gondolatom az, hogy az egészre szükség volt. Tehát már jó ideje meg kellett volna tenni ezt a fájdalmas lépést. A halogatás miatt egyre rosszabb lett a helyzet, ezért belátom, hogy valamit tenni kellett. De motoszkál bennem a kételkedés, hogy vajon a lehetséges lépések közül ezek voltak-e a legjobbak. Nyilván azért, mert hosszú idő óta viaskodik egymással kétféle közgazdasági iskola: az egyik – miként a Bokros-féle irányzat is – a restrikciót tekinti az egyetlen üdvözítő megoldásnak, a másik viszont a növekedés elősegítését véli a kivezető útnak. Azt is tudom, hogy a kettő nem fehéren feketén választható el egymástól. Ezért hiányzik nekem az a földi halandó számára is érthető magyarázat, amely megértetné, hogy az egyik ezért rossz, mert..., a másik viszont azért jó, mert... szóval hol vannak a közérthető érvek, amelyekből az egyszerű ember is felfoghatná, hogy az egyiket vagy a másikat miért kell szeretnie vagy utálnia, miért higgyen ennek vagy a másiknak. Évtizedek óta „eszi, nem eszi, nem kap mást" alapon szenvedjük el a dolgokat – az összes türelemkéréssel együtt.
– A művészeket nyilván a honoráriumokra kivetett tb-járulék érinti legérzékenyebben. A művészeti szakszervezet egyik vezetőjeként hogyan látja ennek hatását?
– A szakszervezettel sokfelé tárgyaltunk ebben az ügyben. Jóllehet nagyon sokszor visszaéltek a megbízási szerződések járulékmentességével, mégsem tartom elég árnyaltnak az intézkedést. A munkáltatók is rengetegszer kihasználták azt a lehetőséget, hogy a járulékfizetést megúszhatták. Egyszerűen úgy, hogy minimális fix bér mellett megbízási szerződéssel dolgoztatták az embereket. Szóval értem, hogy ez ellen a nem teljesen legális vagy korrekt megoldás ellen tenni kellett valamit. De azt is látni kell, hogy mi, szabadfoglalkozásúak, a művészektől a szoftveresekig, tehát valamennyien, akik otthon ülünk és megpróbálunk valamit alkotni, nos, mi mindnyájan kizárólag ilyen megbízásokból keressük a kenyerünket, hát persze, hogy számunkra ez igen nagy érvágás. A tárgyalások közben volt olyan pillanat, amikor a pénzügyi kormányzat belátta ezt, és úgy tűnt, hogy elfogadja érveinket, de aztán a hatalmas gőzhenger végül is átment az érveinken.
A Pedagógusok Szakszervezete és a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete közös sajtóértekezleten nevezte elfogadhatatlannak a 6200 fős létszámcsökkentést az egyetemeken és a főiskolákon.
– Nem tudom felmérni az arányokat. Nem tudom, hogy ez sok vagy kevés. Nyilván sok azoknak, akiket érinteni fog. De van jó néhány egyetemi oktató barátom, akik azt mondják: a leépítés nehezen valósítható meg szigorúan szakmai alapon. Sokan okkal félnek attól, hogy az elbocsátandók kiválasztásában a szubjektív motívumok dominálhatnak. Tartanak tőle, hogy sok esetben az dönt majd, ki milyen viszonyban van a vezetőkkel, akik az elküldendők személyéről határoznak. Az elkövetkező tömeges elbocsátásoknál általában is érvényes lehet ez, és ha a kormányzat nem tesz meg mindent azért, hogy a létszámleépítés szubjektív elemeit valahogy visszaszorítsa, akkor igazságtalanságok tömkelege lesz lehetséges. Mivel jár majd ez? Sértett emberek seregével, azonkívül, hogy az ilyen arányú elbocsátás önmagában is katasztrofális tény mindenki számára.
A kormány anélkül nyújtotta be saját média-törvény-tervezetét, hogy figyelembe vette volna a korábbi hatpárti részmegállapodást, amely 18 pontban rögzítette mindazokat az elveket, amelyekben a parlamenti erők már egyetérteni látszottak.
– Nekem is az a véleményem, hogy egy konszenzust igénylő ügyben, mint amilyen a média-törvény, nem lehet vagy inkább nem szabad egyoldalúan keresztülvinni a parlamenten egyfajta véleményt. Hiszen a polgári demokráciának éppen az a lényege, hogy mindenki egyforma eséllyel jelenhessen meg, nemcsak a médiában, hanem a rádiót és a televíziót szabályozó rendelkezések kimunkálásában is. Én ezt ugyanúgy nem tartom fair megoldásnak, mint amennyire az előző kormányzat sok lépését sem tartottam annak médiaügyben.
A televíziós érdekképviseletek sztrájkot helyeztek kilátásba tiltakozásul a kormány médiatörvény-tervezete ellen, mert szerintük például a tévé kettes csatornájának eladása veszélyeztetné a közszolgálatiságot.
– Egyre erősebb bennem az érzés, hogy komoly ellentmondás van a társadalmi érdek és a tévénél pillanatnyilag dolgozók érdeke között. Ami jó lenne az országnak, az nem biztos, hogy jó azoknak is, akik ott dolgoznak. Sőt a tévénél dolgozók igen nagy részének bármifajta létszámleépítés csak rossz megoldás lehet. Ezért csak a sztrájkbizottság véleménye alapján dönteni irreális lenne. Szerintem ebben a tízmilliós országban egy földi és egy szatellitcsatorna teljesen kielégítené a közszolgálati igényeket.
A legnagyobb magyar üzemanyag-forgalmazó, a Mol Rt. ezúttal előzetes bejelentés nélkül emelte a benzin árát, amely így már közel került a literenkénti száz forinthoz.
– Legutóbb 99,60-ért tankoltam. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer magától értetődő módon átlépjük majd a százas határt, hiszen gondoljuk csak meg: alig tíz éve még 15 forintot fizettünk egy liter benzinért. Nem tudom, hogy ez hova vezet. Nyilván oda, hogy lassan alig lesz értéke a mi kis forintunknak. De azért fantasztikus: az előző nagyobb benzináremelés idején mennyi tudósítás volt arról, hogy a lakótelepeken ezrével porosodnak a kocsik. Azóta pedig? Jóformán folyamatos az áremelkedés, és mégis – úgy látszik – valahogy mindenki autózik. A forgalmon legalábbis nem látszik ez az óriási drágulás.
Három napon belül két bomba robbant Budapesten. Az egyik súlyosan megsebesített egy fiatalasszonyt. Nem sokkal később Ózdon elraboltak egy kislányt, hogy jómódú szüleitől milliókat zsaroljanak ki. Két napra rá pedig ugyanez történt Budapesten. Ezzel egy időben látott napvilágot a legújabb bűnügyi statisztika, amely szerint csak az autólopásban 74 százalékos volt a növekedés 1994 első negyedévéhez képest. Három hónap alatt 2300 kocsit „vittek el" Budapesten.
– „Az autódat az úttal együtt lopják el, ha másként nem lehet...„ Így hangzik egy sor új lemezem egyik dalában. Ez a valóság. Ha odaláncolnám a kocsimat az úthoz, akkor azt is valaki körbevágná, és betonnal együtt vinné el. Minden mai terhünk mellett még mindig szívesen fizetnék valami extra adót egy olyan programra, amellyel javítani lehetne a közbiztonságot. ha valaki – mondjuk a belügyminiszter – előállna ezzel, a polgárok sok-sok gondjuk, bajuk ellenére szívesen „adakoznának„. Egyszerűen lehetetlen állapot, hogy a gyerekemet arra kell oktatnom, hogy mit tegyen, ha valaki be akarja tuszkolni az autójába, vagy úgy járunk az utcán, hogy mindenünket fognunk kell, mert nem tudhatjuk, mikor nyúl be egy kéz a zsebünkbe. A másik gondolat, ami éppen az ózdi gyermekrablásról szóló tudósítást nézve jutott eszembe... az egyik tettes olyasmiket mondott, hogy „de elszúrtuk”, meg „nem kellett volna..." stb. És egyetlenegy mondat nem hangzott el arról, hogy bármennyire szerencsésen végződött is ez az eset, bármennyire jól bántak is a kislánnyal, azért reméljük, a tettesek példás büntetést kapnak. A média kötelessége hozzájárulni ahhoz, hogy a társadalom tudatába beivódjon: mégsem lehet itt büntetlenül megtenni bármit. Állandóan rablásról, sikkasztásról, lopásról, mindenféle lehetséges bűnről hallasz, és ehhez képest alig-alig az elnyert büntetésről, a befejezett perekről, az ítéletekről. Mint hírekre figyelő ember állítom, hogy a bűnhődés nincs megfelelő arányban, pedig az utóbbinak mégiscsak kell hogy legyen valamilyen elrettentő szerepe.
Megkezdődött az idei könyvhét. Ezzel egy időben volt olvasható az újságokban egy figyelemre méltó adat: 1993 óta másfél milliárd forinttal csökkent a könyvforgalom árbevétele.
– Ez meglep, mert az ember jártában-keltében minden sarkon könyvesstandokat és tömérdek könyvet lát. Persze tudom és tapasztalom, hogy mennyi a silány könyv: helyesírási hibák, kihagyott sorok, rossz papír, széteső kötet... azt is hallom, mennyi a kalózkiadás, a szerzői jog megfizetése nélkül kinyomtatott könyv. Állítólag olyan is van, hogy ismert műveket egy kicsit átpofoznak és más címen dobnak piacra, persze vonzó szerző neve alatt. Szóval – úgy látszik – a szélhámosság éppúgy ott van a könyvszakmában, mint az élet más területein. Azt hiszem, egyfajta törvényen kívüli állapotban élünk – és ez mindenre igaz, még a könyvkiadásra is.

•	Nyomtatóbarát változat