Szeretem Zoránt. Mostanában szomorú vagyok.
E kettő most jól összesimul egy lemeznyi hangulatban.
Nem tudom, hogy csinálják a régi nagyok, hogy még mindig jók, ugyanolyan jók, kicsit még jobbak, mint régen. Még jobbak, annyival, amennyit a megszerzett tapasztalat, megszenvedett élet, öröm és bánat, kín és szerelem, csalódás és öröm érlelt rajtuk. Előadásmódjuk ezért gazdagabb, mélyebb, mindentudóbb, hangjuk pedig nem veszít hatásából. Koncz Zsuzsa szép és szuggesztív, elvarázsolja a hallgatóságot, nézőket, még inkább, mint régen. Presser szomorúan, szívfájdítóan dörmögi búsongó dalait, Bródy őrzi tinis báját, Kovács Kati színes és felkavaró, Zorán pedig megtanult énekelni, kiköpte a gombócot és eldobta az orrdugaszt. Stílusát megtalálta régen, amikor leült, maga elé nézett, és mélázva dúdolni kezdett. Magának, meg a gitárjának.
Zorán most tíz dalt mond el. Első hallgatásra azt gondoltam, túl egyhangú, túl egyforma ez a lemez. Aztán több dolog történt. Mint mindig, ha zenéről írni akarok, ezerszer meghallgatom, hogy enyém legyen a hangulata. Közben beleszerettem a záró, címadó dalba. Aztán a többibe. A „régimódi dalokba„. Meg végiggondoltam Zoránt. Mit is várnék tőle mást? Vad táncdallamot? Romantikus szerelmi őrjöngést? Harsogó dallamokat? Kiabálást? Új ritmusokat? Zorán ilyen. Beszélve énekel, énekelve beszél, mesél, gondolkodik, töpreng, halkan döngicsél, meditál. Ez az ő stílusa, ezt tudja, ez neki való, ezzel a mienk, ezzel bújik be a bőrünk alá. Zorán a halk, a szelíd, a nyugalmas, az elmerengő és elgondolkodtató. Presser pedig, aki ötöt írt a tízből, pontosan tudja ezt. Neki írt, olyat, amilyen ő maga is. Zoránost-Presserest. Szomorúak ezek a dalok, de hisz mi is azok vagyunk többnyire. Csalódottak, szorongók, kiábrándultak, búcsúzkodók, néha, átmenetileg, boldogok. Aztán mindent elvesztünk, s „Ami elvész, fáj nagyon.”

•	Nyomtatóbarát változat