Hosszú út (több mint 30 év) vezetett a Metrótól a mába Zorán számára. A boldog korszaktól, az édes évektől a filozofikus rockig, amely egyértelműen az ő sajátja. Új lemezén emlékszik kicsit az Emlékek bálján, s úgy fejezi be, hogy Majd egyszer... Múlt, jelen, jövő:
(„Az új lemezt többször meg kell hallgatni, hogy hasson rád, s remélem mindig felfedezel benne valami újat, mind zenében, mind a szövegben.")
Lehet, hogy túl nagy volt a várakozás a lemez iránt, ezért első hallásra kissé „sápadtnak" tűnt a Majd egyszer..., című hanghordozó. aztán a második, harmadik, sokadik odafigyelés után egyértelművé vált: nem lóg ki a Zorán-sorból, csak szokni, szeretni kell. A lassú, néha melankolikusnak ható muzsikát egyfajta szelíd derű lengi körül, a szövegek is elgondolkoztatnak, hol csavaros fordulataival, hol iróniájával. Mert Zorán testvére, a szövegíró Dusán az ország legélénkebb nyelvű feleselője. Megerősít a korong abban, amit többé-kevésbé tudunk: oly korban élünk mi e honban, ahol Már a galambok sem repülnek, és Élet tanár úr számon kér, mert meg kell fizetni a tanulópénzt, de sebaj, mert Száz évig élünk, s ezért, másért, mindenért Hajózni kell, de ne csüggedj pajtás, végtére is ez itt a Vadkelet.
(„Görcseinkről, félelmeinkről, reményeinkről, ígéreteinkről szól ez a lemez. Melyek elmúlhatnak, valósággá válhatnak. Majd egyszer..." – Zorán.)

•	Nyomtatóbarát változat